Érdekes módon a Biblia első fejezetei nem beszélnek a jótékonyságról, nem olvasunk Ábrahám, Izsák vagy Jákob életéből olyan történeteket, amelyekben kifejezetten szegényekkel törődnének. De a kiszolgáltatottakkal való törődés igenis megjelenik náluk, így láthatjuk Ábrahám és Lót vendégszeretetét, Jákob és Mózes segítőkészségét, valamint Jób irgalmasságát. Menjünk is sorba.
11. A jótékonyságról
Egyszer nagyon-nagyon régen, még Bibliát nem ismerő koromban, olvastam egy igaz történetet egy emberről, aki úgymond szerződést kötött Istennel, hogy ha sikeressé teszi őt, akkor a vagyonának valamekkora részét Istennek fogja adni. Hogy ez mekkora rész volt, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy a papírra is leírt szerződésben pontosítva volt az is, hogyan képzeli el azt, hogy Istennek adja a vagyona részét: árvaházat fog belőle létrehozni és működtetni. Nos, ez egy érdekes sztori persze, de ami engem – és remélem még sokakat – érdekel, hogy a Biblia mit ír a szegények, árvák, özvegyek, betegek, szóval úgy általában a kiszolgáltatott helyzetben lévők felé való jótékonyságról, azok megsegítéséről. Isten beszéde az, ami életet ad, és erre a beszédre építi fel Jézus az Ő győztes egyházát, tehát fogyasszuk jó étvággyal a témát körbejáró írásokat.
10. Néhány gondolat a tizedről
A különböző keresztény csoportoknak megvan a saját véleménye - és története - a tizedről, de én most néhány saját gondolatot szeretnék megosztani a témában. Maga a rendszeresített tized, mint az előzőekben láttuk, csak a Mózes Törvényének hatálya alatt álló, a Szentföldön élő izraeliták számára volt kötelező. Amit ezen túl biztosan tudunk, hogy Ábrahám – akkor még Ábrám – életében egyszer, a hadizsákmányból fizetett tizedet Melkisédeknek. Magában az Újszövetségben nincs erről rendelkezés, mégis vannak olyan közösségek, ahol lelkesen gyakorolják a tizedfizetést. Amit megindokolni persze nem olyan egyszerű, hiszen rendelkezés róla nincs, így muszáj valahogyan levezetni. Tapasztalatom szerint alapvetően három szakaszra szoktak hivatkozni: amikor Jézus a farizeusokat inti, hogy a tizedfizetés mellett a Törvény nehezebb részeit is meg kellene tartani, aztán a Zsidókhoz írt levélben Ábrahám tizedfizetésének példája (márpedig tudjuk, hogy Ábrahám hitének a nyomait kell követnünk), valamint az Ószövetség utolsó prófétájának, Malakiásnak intelmeit Jákob népéhez, ami szerint a tized meg nem fizetésével meglopják Istent. Ezen érvek persze nagyon gyenge lábakon állnak. Jézus egyrészt a Törvény hatálya alatt élő farizeusoknak mondja, amit mond, nem mindenkinek. Mint ahogy egyikünk sem rohan keresni egy rabbit, hogy megtegye mindazt, amit az mond, holott Jézus megmondta, hogy mindazt megtegyük, amit a Mózes székében ülő írástudók és a farizeusok mondanak. Pedig Jézus itt is a teljes Törvény megtartására szólít fel. Ábrahám tizedfizetésének példáján keresztül a szerző Jézus Krisztus főpapságának a minőségét, nagyszerűségét magyarázza, és egy szóval nem említi, hogy bárkinek tizedet kellene fizetni. Pál ugyan felhívja a figyelmet a Rómaiakhoz írt levél 4. fejezetében, hogy Ábrahám hitét kell követnünk, az ő lábnyomait követve. De ez azt jelentené, hogy mindenkinek Mamréba kell költözni? Vagy a gyerekét fel kell áldozni Mória hegyén? Körül kell metélkednünk magunknak, és a körül kell metélnünk gyerekeinket is? Fel kell mindannyiunknak állítani egy magánhadsereget, amivel a közel-keleten egy villámháborúban térdre kell kényszerítenünk a szemben álló feleket és hatalmakat? Nos, én jó lelkiismerettel eltanácsolnék mindenkit eme „nyomok” követésétől, lévén ezek Ábrahám személyes életének, sorsának a részei, az ő cselekedetei. Pál apostol viszont Ábrahám hitének a követéséről beszél, arról az üdvösséget hozó hitről, ami által Ábrahám ősapjává lett a hívőknek. Így miképpen nem toborzunk magánhadsereget, hogy a közel-keleten háborúzzunk és hadizsákmányt szerezzünk, így tizedet sem kell fizetnünk – márpedig Ábrahám egy kiterjedt háborút lezáró csatában szerzett hadizsákmányból fizette a tizedet. Malakiás pedig nyilvánvaló módon a mózesi Törvény istentiszteleti rendelkezéseit, pontosabban azok hanyag megtartását veszi végig az írásában – még a válásról szóló megjegyzéseit is az áldozatbemutatással kapcsolatban mondja. Ha ezeket valaki érvényesnek tekintené a nem izraeli hívőkre, végső soron az egész Törvényt érvényesnek tekinti. Ez pedig nem az áldás forrása lesz számára, hiszen „Átok sújt mindenkit, aki nem engedelmeskedik mindenben a Törvény előírásainak” (Galata 3:10). Pedig szabadok vagyunk a Törvénytől, annak liturgiáitól. Persze nem új keletű vita ez, már az apostoloknak is volt ezzel harca. Az Apostolok cselekedetei 15. fejezetében olvashatunk erről bővebben, hogyan próbálták a Törvény rendelkezéseit a nem izraelita hívőkre ráhúzni némelyek. Nagy vita volt, mint olvashatjuk, amiben mindenki elmondta a véleményeit, megérzéseit, megtapasztalásait. A vita Jakab felszólalásával ért véget, majd elküldik a határozatot a gyülekezeteknek:
„A Szent Szellem úgy látja jónak, és mi is egyetértünk vele, hogy ne terheljünk benneteket semmi mással, csak ezeket a dolgokat tartsátok be: ne egyetek olyan ételt, amit a bálványoknak ajánlottak fel, ne egyetek megfulladt állatok húsából készült ételt, se olyan húst, amelyben benne maradt a vér, és ne kövessetek el semmilyen szexuális bűnt. Ha ezeket elkerülitek, jól teszitek. Isten veletek!” (Apcsel 15:28-29)
Hogy lehet e tizedet (vagy akárhányadot) fizetni? Persze, hiszen „semmi sem tilos a számomra”, még ha nem is minden válik a javunkra. Ha valakinek személyes meggyőződése, akkor tegye, amit jónak lát – de mindenkire kötelező szabályként alkalmazni kifejezetten káros. Ezen az sem változtat, ha valaki angyaloktól kap inspirációt, vagy egyéb mennyei jelenése, látomása vagy álma van. Ezek nyújthatnak személyes inspirációt dolgokhoz, de majd meglátjuk, hogy évtizedek múlva milyen gyümölcsei lesznek. Én értem, hogy egyházvezetési szempontból a tized egy fontos bevételi forrás, amiről nem szívesen mondana le senki, ha pusztán a pénzügyi matematikát nézi. És el tudom képzelni, hogy a rendszer haszonélvezői féltik a pénzügyi egyenleget, meg a személyes bevételeiket – de fontosnak tartom, hogy a pénzügyeket is alá kell rendelni az igazságnak, még akkor is, ha az egyházakról van szó. Végül is kábítószer terjesztéssel sem foglalkozunk csak azért, mert az jövedelmező. Arra hivatkozni pedig, hogy az egyházi vezetőknek mennyire bejött a tizedfizetés, és milyen áldásokat tapasztalak meg, kifejezetten álságos és félrevezető: ha bármelyikünk megkapná másik száz ember fizetésének 10 százalékát, természetesen egy nagyon kellemes életszínvonalat tudna abból fenntartani, de ez semmit nem jelent, ez egyszerű matematika.
9. A Zsidókhoz írt levél
„Ez a Melkisédek Sálem királya és a Magasságos Isten papja volt. Ábrahám éppen hazafelé tartott abból a csatából, amelyben több királyt is legyőzött. Ekkor találkozott Melkisédekkel, aki megáldotta őt, Ábrahám pedig neki adta a hadizsákmánya tizedrészét….Látjátok hát, milyen hatalmas ez a Melkisédek, hogy még Ábrahám ősapánk is neki adta a hadizsákmánya tizedét! A Törvény azt parancsolja, hogy Izráelben a papok — Lévi utódai — szedjenek tizedet a néptől, vagyis saját testvéreiktől, akik szintén Ábrahám utódai. Melkisédek nem volt Lévi utóda, mégis tizedet kapott Ábrahámtól, és megáldotta őt — azt, aki Istentől ígéreteket kapott. Pedig nyilvánvaló, hogy aki áld, hatalmasabb annál, akit megáld. Izráelben a papok, akik a tizedet kapják a többiektől, maguk is halandó emberek. Melkisédekről viszont azt mondja az Írás, hogy örökké él. Úgy is mondhatnánk, hogy a tizedet szedő Lévi Ábrahámon keresztül tizedet adott Melkisédeknek. Hiszen, amikor Ábrahám Melkisédekkel találkozott, Lévi még meg sem született, hanem Ábrahám testében volt.” (Zsidó 7:1-10)
Ábrahám tizedfizetéséről már beszéltünk, de vizsgáljuk meg, hogyan illeszkedik bele annak története az Újszövetségbe. A fenti leírás nem ad sokat hozzá magához a történethez, de annak mögöttes tartalmát jobban megvilágítja. Megtudhatjuk, hogy Melkisédek hatalmas volt, hatalmasabb, mint Ábrahám, azaz spirituális értelemben felette állt. Ő nem egy kis vidéki papocska volt, hanem egy központi jelentőségű személy. Az is kiderül, hogy nem a Törvény jogosította fel őt a tized elfogadására – az akkor még nem is volt kinyilatkoztatva – hanem annál magasabb rendű volt a megbízatása. Erre utal, hogy Ábrahám által Lévi is tizedet fizetett Melkisédeknek. Azt pedig tudjuk, hogy a léviták a tizedből a főpapnak fizettek tizedet – azaz ilyen módon Melkisédek főpap volt Ábrahám, és így Lévi számára is. Főpap: azaz a fő, az elsődleges pap, aki be tud menni Isten jelenlétébe, aki az engesztelő áldozatot be tudja mutatni, és aki Isten áldását tudja közvetíteni a nép felé. Ezt a tisztséget senki sem szerezheti meg magának, hanem csak az lehet főpap, akit Isten maga választ ki, épp úgy, mint Áront, és Jézus Krisztust. Ez a Melkisédek is főpap, aki ráadásul örökké él, és maga Jézus is az ő módja szerint lett főpap: „Örökké pap vagy te, Melkisédek papsága szerint” (Zsoltárok 110:4). Ebből a papságból a Biblia alapján két személyt ismerünk: magát Melkisédeket és Jézus Krisztust. Ami közös bennük, az hogy mindketten örökké papok, olyanok, akiket Isten közvetlenül hívott el, nem a származásuk alapján lettek pappá, mindketten örökké élnek, és mindketten a Törvénytől függetlenül – és afelett – működnek, és persze mindketten királyok. Ami különbség köztük: nos, természetesen az, hogy Jézus Krisztus Isten fia, aki nem csak pap, hanem egyben engesztelő áldozat is, míg Melkisédek emberi származású, és csak pap-király. Viszont Melkisédek – legalábbis egyszer biztosan – tizedet fogadott el, míg Jézus soha nem fogadott el tizedet. Melkisédek valószínűleg nem fizetett tizedet, nem is lett volna kinek, Jézus maga viszont – lévén, hogy ő az életében a Törvény szerint élt, sőt azt betöltötte – akár fizethetett is volna, ha mezőgazdasággal vagy állattenyésztéssel foglalkozott volna. De mivel ács fia volt, és az egyházi hagyomány is az ács-bútorasztalos vonalat erősíti, még az is lehet, hogy erre sose került sor. Akárhogy is, az evangéliumok erről nem szólnak semmit, és talán jó okkal: mint ahogy azt sem tudjuk, Jézus hogyan töltötte be a másik 612 parancsolat rá vonatkozó részeit a mindennapokban. Amit viszont tudunk, hogy Jézus hogyan töltötte be a Törvény megváltással, engeszteléssel, áldozattal, főpapi szolgálattal kapcsolatos részeit, mert ezek örök érvényűek.
Amit még megtudunk a fenti szövegből, hogy a Törvény parancsolata az, hogy a leviták tizedet szedjenek a saját testvéreiktől. Melkisédek viszont nem testvére Lévinek, ő egy népen kívüli személy, mégis elfogadta Ábrahám tizedét. Jézus maga ugyan testvér, a néphez tartozó, de ő meg soha nem vett el tizedet. Persze nem is vehetett volna, hiszen „Júda törzséből származott, Mózes pedig semmit nem mondott Júda törzsével kapcsolatban a papokról”, földi értelemben „nem is lehetne pap” , hanem Isten esküvel tette pappá Melkisédek rendje szerint. És pedig azért, mert a régi rend „gyengének és eredménytelennek bizonyult… a Törvény senkit sem tudott tökéletessé tenni” . Így a Törvény, az összes áldozattal, ceremóniával, polgári és papi rendelkezéssel „elavult, s nem használható”, ezért „hamarosan el is fog tűnni”.
8. Jézus és a tized
„Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Mert mindenből tizedet adtok, még a mentából, kaporból és köményből is, de elhanyagoljátok, ami a Törvény szerint nehezebb: igazságosan ítélni, könyörületet gyakorolni és hűségesen élni. Pedig ezeket feltétlenül meg kell tenni, és azokat sem kell elhanyagolni! Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét.” (Máté 23:23-24)
Jézus Krisztus túl sokat nem beszélt a tizedről – kétszer említi meg, mindkétszer a farizeusok megintésével kapcsolatban. A fenti mondatok is elég súlyosan kezdődnek: „jaj nektek”. Ami Jézus szájából nem egy vénasszonyos fenyegetőzés volt, hanem az isteni ítélet előrevetítése. Túl sok „jaj” nincs is az Újszövetségben, Jézus a farizeusok és törvénytanítók gonoszságairól szóló intelmeit vezeti fel velük, illetve a Jelenések könyvében olvashatunk a három „jaj”-ról a három utolsó harsona kapcsán, amik Isten bosszúját jelzik a világon. Itt a farizeusok és törvénytanítók képmutatása miatt figyelmeztet az isteni büntetésre. És hogy miért is az ítélet, és miért képmutatók ezek a vallási emberek? A tized miatt: megadják a tizedet a legkisebb kerti növényből is, legyen az zöldség vagy fűszer, de közben elhagyják a Törvény nehezebb részeit. Ami Jézus szerint képmutatás: hiába viszik be a tizedet, attól senki nem válik igaz emberré. Ellenben az igazságos ítélet, a könyörület és a hűséges élet az igaz emberekre jellemző. A megoldás számukra az lett volna, ha mindegyik részt megtartják. Kapunk egy nagyon érzékletes képet is, amivel Jézus a két cselekedet súlyosságát mutatja be: a minden létező növényből való tizedfizetést szúnyog-méretű/súlyú, az irgalmasság és ítélet elmulasztása viszont teve méretű. Pontosan nem tudom, hogy a Szentföldön milyen fajta szúnyogok élnek, de úgy általában egy szúnyog 1-10 milligramm súlyú, egy teve pedig 400-600 kg. Azaz a teve legkevesebb 25 milliárdszor súlyosabb, mint a szúnyog! És a fenti sorok alapján pusztán a tized fizetése inkább kárára volt az embereknek, ha nem párosult mellé irgalmasság, az Isten felé és az embertársak felé való szeretet. Jézus tehát helyben hagyja a tizedfizetést – a Törvény alatt élők számára, mint amilyenek a törvénytanítók és farizeusok is voltak. Amin nincs is mit csodálkozni: Jézus azért jött, hogy a Törvényt betöltse.
„Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” (Máté 5:17)
Szintén a farizeusok vannak megcélozva Jézus alábbi beszédében, illetve azok vallásossága:
„Két ember felment a Templomba imádkozni: egy farizeus, meg egy vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy én nem vagyok olyan rossz, mint mások. Nem vagyok sem tolvaj, sem csaló, sem házasságtörő. Nem vagyok olyan, mint például ott az a vámszedő. Hetente kétszer böjtölök, és minden keresetemből megadom a tizedet.«. A vámszedő, aki távolabb állt, még a tekintetét se merte az égre emelni. Bűnbánatában a mellét verte, és így imádkozott: »Istenem, könyörülj meg rajtam, nyomorult bűnösön!« Mondom nektek, hogy azt a vámszedőt Isten elfogadta, és kérésére megbocsátotta a bűneit. De a farizeust és annak az imádságát elutasította! Miért? Mert aki felemeli magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felemelik!” (Lukács 18:10-14)
A farizeus és a vámszedő – az egyik elutasítva, a másik bűnbocsánattal ment haza. Mi volt a különbség közöttük? A farizeus jobbnak tartotta magát a vámszedőnél, mivel nem követtett el köztörvényes bűnöket, valamint rendszeresen böjtölt, és még a tizedet is fizette. A vámszedő ellenben őszinte volt Istenhez, amiért elfogadást nyert. Itt is láthatjuk, hogy a tizedfizetés inkább kárára volt az embernek, hiába vitte az áldozatokat. De hogy lehetséges ez? Jézus miért pont a tizedet emeli ki, mint ami által a hívők csapdába esnek, és ahelyett hogy közelednének Istenhez, pont hogy eltávolítja őket tőle? Magával a Törvénnyel lenne baj? Vagy sokkal inkább az emberi természettel? Elgondolkodtató, hogy talán az emberek, miközben fizették a tizedet, valahogy úgy érezhették, hogy most ők megvették a kegyelmet – még ha ez nem is tudatosult bennük. Azt pedig nyilvánvaló, hogy a kegyelmet, a megigazulást megvásárolni nem lehet – Péter pont ilyen feltételezések miatt mondott átkot Simon mágusra és annak felkínált pénzére. Simon és a farizeus elutasítást nyert. De azt is látjuk, hogy a szegény özvegyasszony, aki a Templom pénzgyűjtőjébe két rézpénzt dobott be, elnyerte Jézus figyelmét és dicséretét – igaz ő nem is tizedet fizetett. Hát akkor hogyan is van ez? Hogy lett volna a tized fizetése áldás annak gyakorlói számára? Tehát mi az a plusz, ami a tizedfizetést Isten lefizetése helyett spirituális tetté változtatta? Az tudjuk, hogy Pál apostoltól, hogy a Törvény „szent, igazságos és jó” (Róma 7:12), de a bűn természete miatt „az a parancs okozta a halálomat, amelynek életet kellett volna adnia” (Róma 7:10). Úgy tűnik, hogy a tizedfizetés parancsa is pont így működött: bár a farizeus arra számolt, hogy a betartása által életet kap, de pont az ellenkezője történ, és csak az Örökkévaló elutasítását sikerült vele „kiérdemelnie”.
Bernaert Van Orley: A farizeus és a vámszedő
7. Malakiás intelmei a tizeddel kapcsolatban
„Olyan, mint az ötvös mester, aki megtisztítja ezüstjét! Bizony, tűzzel tisztítja Lévi fiait, mint ahogyan az ezüstből kitisztítják a salakot. Kifényesíti őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igazságban visznek áldozatot az Örökkévalónak a papok! Akkor újra kedvesen fogadja az Örökkévaló Júda és Jeruzsálem áldozatát, ahogy a régi időkben, a hajdani években. »Akkor eljövök hozzátok, hogy ítéletet hirdessek közöttetek. Mint cáfolhatatlan tanú, tanúskodom azok ellen, akik vétkeztek: a varázslók és a házasságtörők ellen, azok ellen, akik hamisan esküdnek, azok ellen, akik nem adják meg munkásaiknak a jogos bérüket, azok ellen, akik visszaélnek az özvegyek és árvák kiszolgáltatott helyzetével, azok ellen, akik a köztetek lakó idegeneket megfosztják jogaiktól. Bizony, tanúskodni fogok mindezek ellen, mert nem félnek vétkezni ellenem« — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Hozzátok be a tizedet! »Mert én, az Örökkévaló nem változom meg, ti pedig ma is olyanok vagytok, mint ősapátok, Jákób! Őseitek idejétől fogva állandóan eltértetek parancsaimtól, s nem tartottátok meg azokat! Térjetek vissza hozzám, és akkor én is visszatérek hozzátok!« — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Azt kérdezitek: »De hogyan kellene visszatérnünk hozzád?« Vajon meglophatja-e Istent az ember? De ti mégis loptok tőlem! »Ugyan mit lophatnánk el tőled?« — kérdezitek. A tizedet és az áldozatokat! Bizony, átok ül rajtatok, mert engem loptatok meg! Egész népeteket sújtja ez az átok. Hozzátok be a tizedet minden jövedelmetekből a Templom raktárába, hogy házamban legyen elég élelem! Ezzel tegyetek próbára — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Azután figyeljétek meg, hogyan nyitom meg nektek a mennyei zsilipeket, és hogyan árasztalak el benneteket áldásaimmal! Még a kártevőket is elűzöm tőletek, hogy ne pusztíthassák el, amit földetek terem. Szőlőtök sem lesz terméketlen — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Ezért minden nemzet áldottnak és boldognak mond majd titeket, mert országotok fölvirágzik” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura” (Malakiás 3:3-12)
Azt hiszem, ezek a sorok sok lelkész és prédikátor kedvenc versei a Bibliából, amivel elég jól lehet velük a hívőket motiválni tizedfizetésre vagy adakozásra. Hiszen ugyan ki akarná, hogy Isten megátkozza? Ki olyan balga, hogy Istentől akarna lopni? Ugye hogy egyetlen őszinte hívő sem szeretne így járni? Ellenben az utána jövő ígéretek nagyon is kívánatosak: a mennyből vízesésszerűen áradó áldások, virágzás, boldogság, termékenység, bajok elűzése – csupa olyan dolog, amit minden ember szeretne megtapasztalni. De vajon jól értelmezzük ezeket a sorokat? Tényleg megátkoz Isten, ha nem fizeted a tizedet? Vagy egyszerűen csak leveszi rólad a kezét, a védelmét, és a többit meg majd elintézi a világ? Egyáltalán kire, kikre vonatkoznak ezek a megállapítások? Nos, nézzük sorjában.
Malakiás könyvét olvasva feltűnik, hogy a próféta több területet vizsgál meg sorjában, és szembesít az Úr által nem elfogadható szokásokkal. Így felrója, hogy:
- Izrael nem hiszi, hogy Isten szereti őket (Malakiás 1:2-5). Isten szeretete abból látszik, hogy Jákobot szerette, Ézsaut ellenben gyűlölte, pedig testvérek voltak. Ézsau népének ezért minden törekvését tönkreteszi, mert örökké haragszik rá Isten.
- a papok kevésre becsülik Istent (Malakiás 1:6-14) azzal, hogy tisztátalanná teszik az Úr oltárát a hibás, beteg, rossz állapotú áldozati állatokkal, fárasztónak tartva a szolgálatot.
- a papok rosszul tanítják az embereknek a Törvényt (Malakiás 2:1-9). Istennek Lévivel szövetsége volt, hogy a tanítással visszafordítsa az embereket a rossz útról, és jóra vezesse, de a papok sokakat bűnbe visznek a Törvénnyel kapcsolatos rossz tanácsokkal, mert személyválogatók és részrehajlók.
- Júdea népében sokan házasságtörők. Egyrészt spirituális értelemben, mert más isteneket imádnak, másrészt emberi értelemben, mert elhagyják a feleségüket. Mégis áldoznak, és várják, hogy imáikat meghallgassa Isten (Malakiás 2:10-16).
- Istent nem tartják igazságosnak (Malakiás 2:17-3:6). Ezt már Ezékielnél is olvashattuk, hogy a nép nem tartotta Istent igazságosnak (Ezékiel 18. fejezet).
- a tized nem fizetésével meglopják Istent (Malakiás 3:7-12)
- haszontalannak tartják Isten tiszteletét és szolgálatát (Malakiás 3:13-4:3), Isten beszédét hiábavalónak, érvénytelennek, mert úgyis a büszkék és a gonoszok járnak jól.
Az első rész egész Izraelnek szól, a második és a harmadik rész kifejezetten a papság bűneivel/vétkeivel foglalkozik. A negyedik Júda törzsét, ill. a Júdeában élőket feddi, az utolsó rész pedig úgy általában a hívőknek szól. Az ötödik általános üzenetnek tűnik, bár az Úr arra való válaszában, hogy igazságtalannak tartják Őt, azt ígéri, hogy majd Ő fogja megtisztítani a Lévi fiait az igazságtalanságból – szóval ez a rész is lehet, hogy inkább a levitai papságnak szól. A hatodik a népnek szól – legalábbis abból ítélve, hogy az átok az „egész népeteket” sújtja. A próféta – és rajta keresztül az Úr – amiatt inti meg a népet, hogy apáik, azaz őseik ideje óta eltértek az Úr parancsaitól. Hogy itt az apák ideje pontosan melyik korszakot jelentheti, arra több megfejtés is lehet. A kézenfekvő az lenne, hogy az apák ideje az előző generációt jelenti – ennek viszont ellene mond, hogy már a megelőző évszázadokban is inkább a tized nem fizetése volt a jellemző, mint ahogy az Ezékiás királynál láttuk – szóval nem egy vagy két nemzedék óta nem tartották be a Törvényt. Másik logikus magyarázat szerint az apák ideje az exodus körüli nemzedéket jelenti, hiszen a törvényadás is az ő idejükben történt – és Mózes könyveiből tudjuk, hogy a vándorlás alatt nem tartották meg a törvényt, a Bírák könyvéből pedig azt, hogy utána sem nagyon. A harmadik megfejtés szerint az apák alatt a pátriárkák idejét kell érteni: azaz Ábrahám, Izsák, Jákob, valamint Jákob tizenkét fia korszakát. Ezt erősíti, hogy az előző mondat pontosan Jákob nevével ér véget: „olyanok vagytok, mint (ős)apátok, Jákob”. És utána rögtön: „Apáitok idejétől fogva”. És mint tudjuk, Jákobnak volt egy tizedfizetési fogadalma, amiről később „elfeledkezik” az Írás: nem tudjuk, hogy megtartotta e. Fontos, hogy Jákob alapvetően nem volt tizedfizetésre kötelezve, hiszen a Törvény nemzedékekkel később lett kijelentve, csak a saját esküje kötelezte őt – ellenben Izrael számára a tized fizetése törvényileg kötelező volt. Ha Jákob nem tartotta be fogadalmát, akkor egyrészt ő az az ősapa, akinek az ideje óta eltért Izrael, másrészt Isten mégis róla is nevezte el magát, ami mindenképp mutatja Isten irgalmát és nagylelkűségét. „Állandóan eltértetek” – újra és újra, egymást követték a Törvényhez való hűség és az attól való elfordulás időszakai Izrael történelmében. „Mégis loptok tőlem” – bár Salamon világosan rámutat, hogy Istennek semmilyen módon nem lehet ártani, Jób könyvéből pedig azt tudhatjuk meg, hogy az Istentől való elfordulás igazából a többi embernek árt – itt mégis az derül ki, hogy vannak olyan tettek, amiket Isten magára vesz. Itt két ilyen dolgot említ a próféta: a tized és az áldozni való ellopása, azaz nem fizetése. A megoldás: minden tizedet be kell vinni a Templomba, hogy legyen ott elég ennivaló. „Ennivaló” – persze nem Istennek van szüksége erre, hiszen Ő nem eszik húst vagy gabonát, nem iszik vért; hanem az ott szolgálatot teljesítő papoknak, akiknek ugyan úgy el kell tartani a családjukat, mint bárki másnak. Ilyen esetről olvashatnunk a Nehémiás könyvében (13:10): „Megtudtam azt is, hogy a szolgálatra beosztott léviták nem kapták meg az emberektől az őket megillető részt, ezért az énekesekkel együtt hazamentek a maguk földjét művelni”. Ha pedig a léviták elmennek a Templomból, akkor ezzel megszűnik az ott folyó szolgálat, az áldozatok bemutatása, a dicsőítés, és legfőbbképpen a tanítás. Ezzel pedig elindul a romlás, a Törvénytől való fokozatos elfordulás. „Ezzel tegyetek próbára” – a tized Templomba való bevitele mondhatni kötelezi Istent arra, hogy a következő szakaszban olvasható ígéreteit betartsa: azaz az ég zsilipjeinek kinyitása, az áldások ráömlése Izrael népére, kártevők elűzése a földről, a szőlő teremni fog, és az egész ország felvirágzik. Megfigyelhetjük, hogy a terményekből a tized beszolgáltatása biztosítja, hogy utána is legyen termés, legyen bőséges eső, ne legyenek kártevők, a szőlő ne legyen terméketlen, és az egész föld virágzó legyen – végül is a mezőgazdaság adja a tizedet, az is nyeri annak áldását. Feltehetjük, hogy a tized elmaradásának az eredménye pedig a szárazság, a kártevők megjelenése, a virágzás elmaradása. Valami ilyen állapotok lehettek akkoriban – „átok ül rajtatok, mert engem loptatok meg”.
Malakiás könyve az utolsó az Ószövetség könyvei közül – ez íródott legutoljára, évszázadokkal Jézus Krisztus megjelenése előtt. A benne megfogalmazott intelmek a Törvény alatt lévő, a babiloni fogságból visszatért, a saját országát, kultúráját és vallási életét éppen újjáépítő Izraelnek szólnak. És mint tudjuk, a teljes írás hasznos a tanításra és a nevelésre, de ne feledjük, hogy nem minden rész szól mindenkinek, és nem minden korszaknak ugyan az az üzenete.
„Régen a próféták által szólt Isten az őseinkhez. Sokszor és sokféleképpen megszólította őket.
Most, ezekben az utolsó napokban azonban a saját Fián keresztül szólt hozzánk, aki által teremtette a világot, és akinek mindent örökségül adott” (Zsidók 1:1-2)
6. Nehémiás
„Minden évben bevisszük az Örökkévaló Templomába minden szántóföldi növény és gyümölcsfa első termését. A Törvény előírásai szerint ugyancsak bevisszük Istenünk Templomába, a papokhoz, akik ott szolgálnak, az elsőszülött fiainkat; valamint állataink — tehenek, juhok és kecskék — elsőszülött kicsinyeit. Ezeken felül bevisszük Istenünk Templomának a raktáraiba, a papokhoz a legelső és legjobb minőségű részt a gabonából, lisztből, különböző fajta gyümölcsökből, borból és olívaolajból. Ugyanígy odaadjuk a föld termésének tizedrészét a lévitáknak, akik jogosultak ezt begyűjteni minden egyes faluból és városból. Amikor a léviták beszedik a tizedrészt, legyen velük egy pap is, aki Áron családjából származik. Azután a léviták vigyék a begyűjtött tizedek tizedrészét Istenünk Templomába, a raktár kamráiba. Ugyanezekbe a kamrákba kell bevinni Izráel népének és a lévitáknak önkéntes ajándékait is: a gabonát, bort és olívaolajat, mert ott vannak a szent edények, és a papok, akik a szolgálatot végzik, meg a kapuőrök és az énekesek is. Megfogadjuk, hogy nem hanyagoljuk el Istenünk Templomát és azokat, akik ott a szolgálatukat végzik!” (Nehémiás 10:35-39)
Nehémiás, aki a száműzetésben emelkedett magas rangra, a befolyását Jeruzsálem helyreállítására fordította. Ennek része volt, hogy az embereket a Törvény betartására sarkalta, így a tized beszolgáltatására is. Ezt a részt azért is idézem itt, mert szépen látszik, hogy a Törvény szigorúan betartani és betartatni akaró Nehémiásék hogyan is értelmezték (és végezték) a tized fizetését. Úgyhogy itt sem olvashatunk kerámiakancsókat, cipőket, halakat vagy éppen kapákat tizedként beszolgáltató emberekkel, csak a termények és tenyészállatok vannak felsorolva.
5. Ezékiás király
„Hasonlóképpen megparancsolta a Jeruzsálemben lakóknak, hogy adják meg a papoknak és lévitáknak járó részt az áldozatokból, hogy bátorítsák őket azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyeket az Örökkévaló rájuk bízott a Törvény szerint. Amint a király rendeletét meghallották, az emberek azonnal engedelmeskedtek, és bőségesen behozták termésük első részét a gabonából, szőlőből, olívaolajból, mézből és minden másból is. Ugyancsak bőségesen behozták a tizedet mindenből. A Júda városaiban lakó izráeliek és júdaiak behozták a tizedet az állataikból is: a marhákból és juhokból. Behozták a tizedet azokból a terményekből is, amelyeket Istenüknek, az Örökkévalónak szenteltek, és felhalmozták ezeket nagy halmokban a Templom udvarán. A harmadik hónapban kezdték behordani a termés tizedét a Templomba, és a hetedik hónapig egyre csak hozták — akkor fejezték be. Amikor Ezékiás és a vezetők látták ezeket a halmokat, áldották az Örökkévalót és népét, Izráelt. Azután Ezékiás megkérdezte a papokat és a lévitákat a felhalmozott termény felől. Azarjáhú főpap — aki Cádók családjából származott — felelt a királynak: „Mióta a nép kezdte behozni a tizedet az Örökkévaló házába, bőségesen el vagyunk látva, és még maradt is felesleg, mert az Örökkévaló bőségesen megáldotta népét. Ami megmaradt, az van itt felhalmozva ezekben a nagy halmokban.” Akkor Ezékiás elrendelte, hogy készítsenek raktárakat az Örökkévaló házában, és oda hordják be a terményeket. Így is történt. A terményeket, amelyeket áldozatként, tizedként vagy önkéntes adományként hoztak be az emberek, mind behordták hűségesen ezekbe a raktárakba, és rábízták Kónanjáhú lévita felügyeletére. A helyettese pedig a testvére, Simei lett. Ezékiás király és Azarjáhú, az Isten háza felügyelője a következő férfiakat nevezték ki, hogy Kónanjáhú és Simei vezetésével gondot viseljenek a raktárakra: Jehiél és Azarjáhú, Nahat és Aszáél, Jerimót és Józábád, Eliél és Jiszmakjáhú, Mahat és Benájáhú.” (2 Krónika 31: 4-13)
Ezékiás királyról, Júdea, azaz a déli királyság uralkodójáról azt lehet tudni, hogy megpróbálta mózesi törvényt és istentiszteletet megújítani, „teljes szívvel ragaszkodott az Örökkévalóhoz, és hűségesen követte őt. Engedelmeskedett az Örökkévaló parancsainak, amelyeket Mózes által parancsolt.” (2 Királyok 18:6). Rögtön uralkodása elején helyreállította a papságot és a lévitai szolgálatot, az áldozatokat, a népet felbuzdította az istentiszteletek megtartására, majd a zsengét és a tizedet is beszolgáltatta a néppel. Mint a fenti részletből megtudhatjuk, elég sikeres volt a biztatás, a rengeteg termény eltárolásához ki kellett bővíteni a Templom raktárait. Itt két ilyen beszolgáltatásról olvasunk: a zsenge, ami a termés első része volt, illetve a tized. Ez a szakasz is egyértelműsíti, hogy a tizedet és zsengét a terményekből fizették az emberek, valamint tizedet fizettek még a „kóser” háziállatokból, juhokból és marhákból. Amit még fontos tudni, hogy a termény első része, annak zsengéje nem egy plusz tized volt, hanem – ahogy a neve is mutatja – a legelső gyümölcsökből, termésekből egy adag.
4. A tized az atyák idejében
Régi bibliamagyarázati elv, hogy egy adott téma első említésének a Bibliában nagyobb jelentősége van, ezért mindenképp érdemes tüzetesebben megvizsgálni Ábrahám és Jákob eseteit a tizeddel.
Clark Kelley Price
Ábrahám – akkor még csak Ábrám – belekeveredett a bibliában említett első háborúba, ami egyben a legelső közel-keleti konfliktus is volt. A történet úgy indult, hogy Kedorláómer, Élám királya összehozott egy szövetséget Sineár, Góim és Elászár uralkodóival, akikkel együtt aztán elég jelentősnek mondható befolyási övezetet épített ki. Ez a „birodalom” a mai Irak, Szíria és Jordánia területét fedte le nagyjából, és ennek a nyugati részén, tehát kb. a mai Jordánia területén lévő öt király gondolta úgy 12 évnyi behódoltság (és valószínűleg adófizetés) után, hogy fellázadnak a Kedorláómer uralma ellen, és kivívják a szabadságukat. Válaszul Kedorláómer egy jelentős hadjáratot indított, ami folyamán, még mielőtt odaért volna a renitens uralkodókhoz, végig dúlt hat másik népet: refáiak, zúziak, émiek, hóriak, amálekek, és emóriak területeit. Hogy erre miért volt szükség, nem tudjuk pontosan, de lehet, hogy nem akarta, hogy hátba támadják, vagy érzékelte, hogy az öt fellázadt király példáján ezek a népek is elkezdtek mozgolódni, és mielőtt még egyesíthették volna seregeiket, egyesével és meglepetés-szerűen lecsapott rájuk. A lényeg, hogy végül a Sziddim-völgyében összecsapott a Szodoma-Gomorra-Adma-Cebóim-Cóár lázadó szövetséggel, és le is győzte őket, majd kifosztotta Szodoma és Gomorra városait. Így került fogságba Lót, Abrám unokatestvére, amiről egy menekült hozott hírt Abrámnak. Ő pedig szövetségeseivel, Mamrével, Eskóllal és Ánérrel, illetve azok és a saját seregével éjszaka, több oldalról és valószínűleg lesből megtámadta Kedorláómer pihengető seregét. A merész húzás bejött Abrámnak, legyőzte a félelmetes hírű, de addigra feltehetőleg megfáradt sereget, sőt meg is kergette őket. A győztes csata híre megelőzte őket – nem nehéz elképzelni, hogy a Közel-Keletet végig dúló és azt már tizenharmadik éve adóztató Kedorláómer leverése óriási megbecsülést és hírnevet szerzett Abrámnak. Ő lett az az ember, akivel érdemes jóban lenni, akivel nem szabad packázni. Nos, ebben a helyzetben két ember is megkereste – valószínűleg sokkal több, de ez a kettő volt a legfontosabb. Az egyikük Szodoma királya volt, aki megpróbálta megvásárolni Abrám jóindulatát és védelmét azzal, hogy az összes Szodomából elrablott javakat átengedte neki. Abrám ezt visszautasította, nem akart Szodoma testőre lenni, nem akarta, hogy a nevét a szodomaiak a saját hasznukra fordítsák. És ugyan ekkor érkezett egy másik személy is, Melkisédek:
„Melkisédek, Sálem királya, a Felséges Isten papja Abrám elé ment, kenyeret és bort hozott neki, majd megáldotta: »A Felséges Isten, aki az eget és földet teremtette, áldjon meg téged, Abrám! Áldott legyen a Felséges Isten, aki győzelmet adott neked, Abrám, ellenségeid fölött!«. Akkor Abrám Melkisédeknek adta a csatában szerzett zsákmánya tizedrészét.” (1 Mózes 14:18-20)
Az ókorban a népek a csaták előtt és után is áldozatokat mutattak be az isteneiknek. Előtte azért, hogy győzelemre segítség őket, és ha győztek, akkor köszönetképpen, és ezzel is elismerve az istenség felsőbbségét, nagyságát. Emiatt a legyőzött nép is sokszor az őket legyőzők isteneit kezdte el tisztelni. Nem volt ez másképp Izraelben sem, a Bírák könyvében láthatunk erre példákat. Melkisédekkel való találkozásnak is ez lehetett a nagy jelentősége: Abrám melyik istenségnek fogja a diadalt tulajdonítani, azaz melyik istent érdemes ezután tisztelni a hasonló győzelmekben reménykedő népeknek. Abrám pedig egyértelművé tette: nem csak elfogadta Melkisédek áldását, de a csatában szerzett zsákmány tizedrészét is neki adta. Ezzel kinyilvánította, hogy a Melkisédek pap által képviselt Isten az, aki a győzelmet adta neki. Magáról Melkisédekről sokat nem tudunk, csak annyit, hogy ebben az időben a későbbi Jeruzsálem területén élt papkirályként. Elképzelhető, hogy egy kis vallási központ volt akkoriban ezen a területen, ahol az Örökkévalót tisztelték, és ennek mindenkori uralkodója volt a (fő)pap is, vagy fordítva: a (fő)pap töltötte be a katonai-politikai vezető tisztségét is. Akárhogy is volt, a Bibliában többé nincs említve, így nem tudjuk, hogy meddig állt fent ez a „mikrokirályság”, vagy hogy mikor kezdődött egyáltalán. Dávid idejében már nem létezett, bár hírét lehet, hogy ismerték. Ezt abból lehet gondolni, hogy Dávid a Góliát levágott fejét Jeruzsálembe vitte az 1 Sámuel 17:54 szerint. Mivel a Szent Sátor ebben az időben Gibeónban volt, valami más vonzhatta oda Dávidot. Elég szembetűnő a hasonlóság, ahogy Abrám és Dávid a győztes csata után viselkedett: mindketten ugyan arra a helyre mentek, és valamiképp mindketten az ezen a helyen tisztelt Isten felsőbbségét ismerték el cselekedetükkel: Abrám a zsákmány tizedrészét adta oda Melkisédeknek, Dávid pedig Góliát levágott fejét vitte oda. Később, mikor Dávidnak sikerült elnyernie Izrael összes törzsének a támogatását, az első dolga az volt, hogy az ott régóta lakó jebusziakat legyőzte, és elfoglalta a későbbi Jeruzsálem területét, majd ott felépítette Dávid városát (2Sámuel 5:6-10). Aztán a frigyládát is oda vitette (2 Sámuel 6. fejezet), végül a balul elsült népszámlálás után a jebuszi Arauna szérűjét megvásárolta (2 Sámuel 24. fejezet), hogy ott engesztelő áldozatot mutasson be, és ezt jelölte ki a leendő Templom helyéül is (1 Krónikák 22:1). Mindezek alapján valószínű, hogy a melkisédeki istentisztelet és annak helyszínének híre fennmaradt, és bár akkoriban már régóta nem folyt ott aktív szellemi élet, a mózesi könyvekből és a törzsi legendákból Dávid is ismerhette a hely szellemi jelentőségét, Ábrahám történetét, sőt a hely akár egyfajta nem hivatalos zarándokhely is lehetett akkoriban.
Németalföldi Lutheránus Biblia
Ábrahám unokája, Jákob az, akit mindenképp meg kell említeni, ha a tized van szó. Ő egy elég zűrös helyzetben szinte menekülve hagyta el szüleit és ment el Háránba. Előzőleg átverte testvérét, Ézsaut, apját pedig becsapta. Az úton egyik éjszaka látomása volt:
„Ekkor álmot látott: egy hosszú lépcsőt, amely a földről egészen a mennybe vezetett. A lépcsőn Isten angyalai jártak föl és alá. A lépcső mellett maga az Örökkévaló állt, és ezt mondta neki: »Én vagyok az Örökkévaló, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene. Neked és leszármazottjaidnak adom a földet, amelyen fekszel. Leszármazottjaid olyan sokan lesznek, mint a homokszemek a földön, és elterjednek nyugatra, keletre, északra és délre. Meg fogom áldani a föld minden nemzetségét általad és leszármazottjaid által. Lásd meg, én veled vagyok, megőrizlek, és gondodat viselem akárhová mész, és visszahozlak erre a földre. Soha el nem hagylak, és mindazt beteljesítem, amit neked mondtam!«” (1Moz.28.12-15)
A száműzetését egy szál bottal és tarisznyával épp megkezdő Jákob számára a fenti ígéretek bizonyára nagyon vígasztalóak és bátorítóak voltak. Hiszen azt jelentette, hogy bár most koldusszegény menekült, de majd gazdagságban fog valamikor visszatérni, és a megaláztatás helyett megbecsülés várja.
„Akkor Jákób fogadalmat tett: »Ha Isten velem lesz, és megőriz engem ezen az úton, gondoskodik ételemről és ruhámról, hogy békességben térhessek vissza apám házához, akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem! Ez a kő pedig, amelyet emlékoszlopul fölállítottam, Isten Háza lesz. S ezen felül mindenből, amit nekem adsz, a tizedrészt neked adom.«” (1 Mózes 28: 20-22)
A fenti sorokat olvasva kitűnik, hogy Jákob elégé kétségesnek látta, hogy túléli az egész száműzetést, pláne, hogy valaha is hazatérhet apja házához. Így a fogadalma is úgy szólt, ha tényleg túléli a kalandot, és kitör a koldusszegénységből olyannyira, hogy békességben térhet haza, akkor az Örökkévaló lesz az ő Istene. Az utóbbi megfogalmazásból akár arra is következtethetünk, hogy korábban Jákob azért nem vette annyira komolyan az ősei hitét, mindenesetre ismerhette nagyapja, Ábrahám tetteit. Sőt, az előbb részletezett békességes hazatérés lehetőségét a saját szempontjából legalább olyan súlyú győzelemként látta, mint Ábrahám győzelmét Kedorláómer felett, és mindazt, amit a száműzetésben fog szerezni, egyfajta győzelmi zsákmánynak, amiből rögtön fel is ajánlotta a tizedet. Érdekes módon a Biblia többet nem foglalkozik ezzel a fogadalommal, hogy Jákob akkor végül is megtartotta e, és ha igen, akkor hogyan, de persze azért mi gondolkodhatunk róla. Például az sem világos, hogyan képzelte el, hogy az emlékoszlopként felállított kő majd Isten háza lesz, és akkor most ide fogja valamiképp a tizedet hozni, vagy máshova? Tegyük fel, hogy ide, az emlékoszlophoz hozta vissza a tizedét a szerzeményeinek. Ekkor a családja körében esetleg elégethette volna, egyfajta égőáldozatként. Mivel az atyák idejében az megszokott volt, hogy a családfő egyben papi funkciót is betöltött (legalábbis a családja vonatkozásában), ez könnyen elképzelhető. Jób is áldozatokat mutatott be a gyerekeiért, Ábrahám is többször áldozott az Úrnak, legtöbbször ott, ahol épp kijelentést kapott Istentől:
„Azután Abrám tovább vonult dél felé a Bételtől keletre eső dombvidéken, majd tábort vert Bétel és Aj között. Ott is oltárt épített az Örökkévalónak, és imádta őt. Bétel nyugatra, Aj pedig keletre esett ettől a helytől…Elérkezett arra a helyre, ahol már korábban is táborozott: Bétel és Aj között. Ott ismét sátrat vert. Ez volt az a hely, ahol korábban Abrám oltárt épített az Örökkévalónak. Ott ismét áldozatot mutatott be neki, és imádta őt.” (1 Mózes 12:8, 13:4)
Ami azért is érdekes, mert Jákob aztán pont itt a környéken kapta a fenti látomást és ígéretet, így aztán lett is volna az itteni áldozatbemutatásnak hagyománya. A másik lehetőség, hogy az akkoriban feltehetőleg még működő sálemi istentiszteleti helyszínre vitte, és az ott szolgálatot végző papnak (aki lehetett éppen Melkisédek is még) adta át a tizedet. Végül is Ábrahám is ide adta a hadizsákmány tizedét, sőt fiát, Izsákot is a környéken lévő Mórija hegyen készült feláldozni, szóval családi hagyomány itt is lett volna. Az Ábrahámtól és Izsáktól hallott történetekben pedig a fenti események bizonyára hangsúlyosak voltak, valószínűleg sokkal inkább, mint hogy Ábrahám Bétel környéken kétszer áldozatot mutatott be. És nem vethetjük el azt a verziót sem, hogy Jákob végül nem vitte a szerzeményeinek tizedét sehova sem, hanem „elfeledkezett” az egészről. Mivel a Biblia tényleg egy szóval sem említi, hogy valaha is sor került volna rá (mintha „elfeledkezne” róla), ezért ezt sem lehet kizárni.
3. A tized a mózesi törvény alapján
Mózes a levitáknak írt könyvben beszél először a tizedről:
„A föld termésének tizedrésze az Örökkévaló tulajdona, akár gabonáról, akár gyümölcsről van szó. A tized az ő szent része. Ha valaki meg akar váltani valamit a tizedből, amellyel az Örökkévalónak tartozik, adja meg annak értékét, de tegye még hozzá annak ötödrészét is. A föld terméséhez hasonlóan a háziállatok tizedrésze is őt illeti. Amikor állataidat áthajtod a pásztorbot alatt, hogy megszámold őket, minden tízediket jelöld meg: az az állat az Örökkévalónak legyen szentelve. De ne vizsgáld, hogy milyen az az állat, sovány-e vagy kövér. Minden tízedik legyen az Örökkévalóé. Ne váltsd meg ezeket. Ne cseréld ki ezeket az állatokat, ha pedig mégis megteszed, mindkét állat legyen az övé.” (3 Mózes 27:30-33)
Amit innen felületes olvasásra is meg lehet tudni, hogy a föld termésének a tizedrésze az Úr tulajdona, az ő szent része. Márpedig az Úrnak szentelt dolgokból lopni nem érdemes, lásd Ákán esetét, aki titokban eltett némi aranyat a jerikói ostrom idején, pedig ott minden az Úrnak volt szentelve. Bűnéért nem csak ő maga, hanem a családja is az életével fizetett, valamint rajtuk kívül még 36 ember Aj ostromakor (lásd Józsué könyve 7. fejezet). Amit még a fenti szakaszból megtudhatunk, hogy a föld terméséből kellett a tizedet megadni: a gabonafélékből, gyümölcsökből. Valamint a tenyésztett állatok tizedrésze is az Úré. Pontosabban, mivel állatokat nem szokás harmadolva/negyedelve tartani, ezért minden tizedik, amely áthalad a pásztorbot alatt. Mindegy, hogy milyen az a konkrét állat, szép e vagy ronda, az Úrnak kell szentelni. Ez pedig első olvasatra azért is érdekes, mert amúgy az áldozatoknál a satnya vagy sérült állatokat nem volt szabad felhasználni. Itt viszont kifejezetten fel van szólítva Izrael népe, hogy bármilyen is az állat, akkor is a tizedbe kell számítani.
No, és mit tudunk még a második vagy a sokadik olvasatra megérteni ebből az igéből? Hát például azt, hogy terményekből és tenyésztett állatokból kellett csak tizedet adni. Azaz a horgászoknak nem kellett minden tízedik halat felvinni a templomba, a vadászoknak nem kellett a tízedik őzet beszolgáltatni. Terményeknek is a gabonaféléket és a gyümölcsöket hívja. Persze ez alapján felmerül a kérdés, hogy most akkor pl. a répa terménynek minősül e? Vagy a bors? És mi van a köménnyel? Mivel valószínűleg ez nem volt teljesen világos már az ókori Izraelben sem, a farizeusok (egy része legalábbis) biztos, ami biztos alapon bevitték minden kerti növényből a tizedét:
„Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Mert mindenből tizedet adtok, még a mentából, kaporból és köményből is, de elhanyagoljátok, ami a Törvény szerint nehezebb: igazságosan ítélni, könyörületet gyakorolni és hűségesen élni. Pedig ezeket feltétlenül meg kell tenni, és azokat sem kell elhanyagolni!” (Máté 23:23)
Amit még tudni érdemes, hogy a törvény betartása csak Izrael földjén volt értelmezhető, nem véletlen, hogy az exodus nemzedéke nem tartotta meg a törvényt egészen a Jordánon való átkelésig (lásd Józsué körül metéli a népet a körülmetélés hegyén, Józsué könyve 5. fejezet). Úgyhogy a fentiek alapján a tizedfizetés akkor volt szükséges, ha 1. Izraelben élt az illető, 2. növénytermesztéssel foglalkozott, 3. állattenyésztő volt, és legalább 10 állata volt. Ugyanis, ha kilenc állata volt (például volt két-három tehene, egy szamara és egy kisebb legelője), akkor értelemszerűen nem volt tizedik állat, ami átment volna a pásztorbot alatt. És a fenti szakasznak van még egy érdekes következménye: bár tudjuk, hogy Izraelben már a kivonuláskor voltak mindenféle mesteremberek (különböző fémművesek, kovácsok, ruhakészítők, ékszerészek, agyagművesek, stb.), rájuk szintén nem vonatkozott a tizedfizetés. Legalábbis, ha nem foglalkoztak mellette növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel. Szóval a tipikus városi emberek kimaradtak a tizedfizetésből.
Vajon mi lehet az oka ennek? A Biblia nem ad magyarázatot rá, de feltevéseink persze lehetnek: az állatok és főleg a növények elég szaporák tudnak lenni, és ez a szaporaság csak kevéssé függ a farmer idejétől. Pontosabban egy nagyobb család elég komoly méretű állatállománnyal is el tudott bírni, nagyméretű földet is meg tudott művelni. Jákob is csak a nagyobb fiaira támaszkodhatott, és rájuk is csak a vége fele, mégis óriási nyájakkal vonult ki Lábántól. Izsák egy szerencsés vetés után százszoros hozamot tapasztalt meg, ami biztos kiemelkedő hozam, de mutatja, hogy az elvetett gabonából nem még egyszer ugyanannyi jön vissza, hanem a sokszorosa. Jézus ezt a jelenséget használja fel az ige hatékonyságának bemutatására:
„A jó földbe vetett magok esete azokat jelképezi, akik Isten üzenetét hallják és befogadják, majd az felnő bennük, és termést is hoz: az egyiknél harmincszorost, a másiknál hatvanszorost, a harmadiknál százszorost.” (Márk 4:20)
Manapság egy hektár bevetéséhez kb. 200-250 kg búzát használnak fel, amiből 5-6 tonnát aratnak. ami kb. húszszoros hozamot jelent, ami azért szép jövedelem összességében, még ha vannak is költségek: állatok etetése, esetleges napszámosok bére csúcsidőszakokban. Jézus is egy jól termő év után nagyon meggazdagodó farmer esetét hozza fel, amikor a vagyonban való bízás hiábavalóságáról tanít:
„Ezután egy példázatot mondott nekik: „Volt egy gazdag ember, akinek a birtoka bőséges termést hozott. Azon töprengett, hová tegye a sok termést, mert nem volt elég nagy raktára. Végül így határozott: »Lebontom a raktáraimat, és nagyobbakat építek a sok gabona, meg a többi termény számára. Akkor majd így szólok a lelkemhez: Látod, lelkem, sok évre elegendő vagyonod és gazdagságod van! Egyél-igyál hát, és élvezd az életet!« De Isten megszólította: »Milyen ostoba vagy! Még ma éjjel elkérik tőled a lelkedet. Kié lesz akkor, amit összegyűjtöttél?« Így jár az, aki csak magának gyűjt kincseket, és nem Isten mértéke szerint gazdag!” (Lukács 12:16-21)
Ezzel szemben egy kézműves jellegű szakma nem a befektetett munka húszszorosát hozza vissza, a szorzószám jóval alacsonyabb. Ismerve a mózesi törvény gyakorlatiasságát, ez is egy lehetséges magyarázat.
És még valami: Mózes azt mondja, hogy a föld minden tizede az Úré. Itt a föld alatt Izraelt, mint földrajzi területet kell érteni, ami úgymond az Úr személyes tulajdona, arra Ő visel gondot. Annak használatát komoly feltételekhez kötötte, amik megszegése súlyos szankciókat vont maga után. Ilyen volt az undorító bűnök elkövetése, és a szombatév betartásának elmulasztása. Jeremiás prófétának azt mondta az Úr, hogy a föld nyugodni fog 70 évig, Izrael népe pedig száműzetésben lesz ez idő alatt, mert a honfoglalás óta nem tartották be a szombatévet. Így ennek a „bérlői státusznak” az elismerése is lehet a tized fizetése. De akár ez az igazi indok, akár teljesen más, a lényegen nem változtat: a terményeken és a tenyésztett állatokon kívül nem kellett másból beszolgáltatni a tizedet.
„Azután az Örökkévaló szólt Mózeshez: »Mondd meg a lévitáknak, hogy amikor Izráel népétől megkapják azokat a tizedeket, amelyeket nekik adtam örökségül, akkor ők is vigyenek abból áldozatot az Örökkévalónak! Adjanak tizedet az Örökkévalónak a néptől kapott tizedekből. Bár a lévitáknak nem lesz saját birtokuk, és így termést sem takarítanak be, mégis úgy tekinti az Örökkévaló a léviták által fölajánlott tizedeket, mintha a cséplésből származó gabona vagy a szőlőprésből származó must lenne. Tehát a léviták is vigyenek az Örökkévalónak tizedet mindenből, amit Izráel népétől kapnak. Ezeket a tizedekből származó tizedeket azonban a léviták Áron főpapnak adják oda. Amikor a léviták megkapják a néptől a tizedeket, tegyék félre abból a színe-javát, és azt áldozzák az Örökkévalónak«.” (4 Mózes 18:25-29)
Tehát mivel a lévitáknak hivatalosan nem lehetett (volna) saját földbirtokuk, ahol növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel foglalkozhattak (volna), ezért a többi izraelita által adott tizedekből kellett (volna) tizedet fizetniük Áron főpapnak, és ezt Isten úgy kezelte, mintha mezőgazdasági munkából jövő bevétel lenne. Itt is érdekes, hogy bár a lévitáknak földjük nem lehetett, de mesterségekkel foglalkozhattak (például írnok), és az ilyen munkáikból származó bevételeik után nem kellett tizedet fizetni.
De olvassunk tovább:
„Jegyezzétek meg, hogy nektek nem szabad Istenünket, az Örökkévalót olyan módon imádni, ahogyan azok a népek tisztelik a saját isteneiket! Miután letelepedtek azon a földön, Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt majd egy helyet Izráel törzseinek területéből, hogy oda helyezze nevét, és ott lakjon közöttetek. Egyedül csak azt a helyet keressétek fel, oda menjetek, amikor az Örökkévalót imádjátok! Oda vigyétek égőáldozataitokat, véresáldozataitokat, tizedeiteket és ajándékaitokat, fogadalmi és önkéntes áldozataitokat, és állataitok elsőszülöttjeit. Ott tartsátok meg Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében áldozati lakomáitokat egész családotokkal együtt: örvendezzetek mindannak, amivel az Örökkévaló megáldotta kezetek munkáját. … Tehát ott imádjátok őt, és oda vigyétek mindazokat az áldozatokat, amelyekről rendelkeztem nektek: égőáldozataitokat, véresáldozataitokat, tizedeiteket, ajándékaitokat és önkéntes fogadalmi áldozataitokat. Ott örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében gyermekeitekkel, szolgáitokkal és a lakóhelyeteken élő lévitákkal együtt. (Ne felejtsétek el, hogy a léviták nem fognak saját földbirtokot kapni, mint a többiek.) … Vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad a lakóhelyeteken elfogyasztanotok: gabonátok, borotok és olívaolajotok termésének tizedét, háziállataitok elsőszülöttjeit, a fogadalmi áldozatokat, önkéntes áldozataitokat és az Örökkévalónak szánt ajándékaitokat. Ezeket csakis azon a helyen szabad elfogyasztanotok, amelyet majd Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt. Azon a helyen, Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében egyétek meg ezeket, gyermekeitekkel és szolgáitokkal, meg a lakóhelyeteken élő lévitákkal együtt. Így örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében mindannak, amivel megáldott benneteket. Jól vigyázzatok, hogy el ne feledkezzetek a lévitákról, ameddig csak azon a földön laktok!” (5 Mózes 12. fejezet)
Ebből a fejezetből megtudjuk, hogy a tizedet (a többi áldozni valóval együtt) az Úr által választott helyre kellett felvinni, és ott bemutatni, illetve fogyasztani belőle. A lakomába be kellett vonni az egész családot, a szolgákat, sőt a szomszédságban élő lévitákat is, hogy tényleg mindenkinek egy vidám esemény legyen. Érdekes, hogy a tized, bár alapvetően az Úrnak volt szentelve, egy részét mégis a tizedet megfizető család élvezetére kellett költeni/felhasználni. Hogy ezt tényleg a tizedből került felhasználásra, azt egyértelművé teszi a következő rész:
„Minden egyes évben tedd félre a betakarított termés tizedrészét mindenből, ami csak a földeden terem! Tehát tedd félre gabonádból, borodból, olívaolajadból és egyéb terményeidből a tizedrészt! Teheneid, juhaid és kecskéid elsőszülött kicsinyeit különítsd el! Ezeket vidd fel arra a helyre, amelyet az Örökkévaló majd erre a célra kiválaszt városaid közül, hogy ott imádjátok őt. Ott rendezz ezekből ünnepi lakomát egész családoddal együtt, és örvendezzetek az Örökkévaló jelenlétében. Így mindig emlékezni fogtok arra, hogy Istenünket, az Örökkévalót tiszteljétek. Azonban, ha az a hely, amelyet az Örökkévaló kiválaszt, hogy oda helyezze nevét, túl messze van ahhoz, hogy terményeid tizedrészét, amivel Istenünk, az Örökkévaló megáldott téged, oda vidd, akkor másképpen járj el. Add el a tizedrészt, s a pénzt vidd fel arra a helyre. Ott vásárolj érte, amit csak kíván a lelked: marhát, juhot, új bort, erősebb italokat vagy bármi mást. Így rendezz ott lakomát belőle egész családodnak, és örvendezzetek az Örökkévaló jelenlétében. Ne feledkezz meg a városodban, vagy községedben lakó lévitákról! Hívd meg őket is erre a lakomára, mert ők nem kapnak örökségül földbirtokot, mint ti.” (5 Mózes 14. fejezet)
Tehát a tizedből egy igazi mulatozást kellett csapni, aminek része volt az alkoholfogyasztás is, illetve bármi, amivel a családot vagy a családhoz tartozó szolgákat, levitákat szórakoztatni lehetett. Valamint az ige itt egy gyakorlatias tanácsot is ad: ha túl messze kellene vinni a termények tizedét, inkább adják el, és az árát vigyék fel. Ott aztán a pénzből lehetett bulizni, nagy lakomát csapni, és csak a maradék ment a Templomba. Persze felmerül a kérdés, hogy ezt a fajta „bulizást” miért is írta elő Mózes? Ugyan ez nincs kifejtve, de azért gondolkodhatunk róla. Egyrészt talán ezzel is el akarta kerülni, hogy a tized fizetése ne kínkeserves élmény legyen, hanem egy vidám ünnep az egész család számára. Másrészt ahhoz, hogy be tudja valaki tartani a „szeresd embertársadat, mint önmagadat” parancsolatát, szükséges, hogy önmagát is tudja szeretni. Az ünnepi lakomával pedig mindenkinek alkalma volt önmagát szeretni, miközben megvásárolta/elfogyasztotta mindazokat a dolgokat, amiket megkívánt. Így végül a tized felvitele egyszerre tette lehetővé Isten szeretetét, saját maga és hozzátartozói szeretetét, valamint az környezetében lévő embertársak (itt a léviták) szeretetét!
Aztán még ugyan ebben a fejezetben kiderül, hogy vagy még egy csavar a tizedfizetésben:
„Minden harmadik év végén vidd el terményeid tizedrészét a város kapujánál lévő raktárba! Akkor eljönnek érte a lakóhelyeteken élő léviták és idegenek, az árvák és az özvegyek. Ebben az évben az ő számukra gyűjtsd össze, és nekik add oda, hogy ne szűkölködjenek ők se. Akkor megáld titeket Istenünk, az Örökkévaló, megáldja kezed minden munkáját!” (5 Mózes 14:28-29)
Ezek szerint minden harmadik évben a termények tizedét nem kellett felvinni a kiválasztott helyre, hanem helyben kellett a szegények és a leviták között szétosztani. Azaz a harmadik évi tized egésze karitatív célokra ment: képzeljük el, ha ezt ténylegesen betartották volna, az három évenként elég komoly segítséget jelentett volna az elszegényedett embereknek, akár egy esélyt is a szegénységből való kitörésre.
„Minden harmadik évben terményeid tizedrészét add oda a városodban lakó lévitáknak, idegeneknek, árváknak és özvegyeknek. Hadd lakjanak jól ők is, ne szűkölködjenek. Amikor megtetted, állj oda Istened, az Örökkévaló elé, és ezt mondd: »Kivittem házamból a neked szentelt tizedet, és odaadtam a lévitáknak, a jövevényeknek, az árváknak és az özvegyeknek — ahogy azt megparancsoltad. Nem szegtem meg szavadat, és nem felejtkeztem el törvényedről. Nem ettem a tizedből, mikor halottat gyászoltam, nem nyúltam hozzá, amikor tisztátalan voltam, és nem áldoztam belőle a halottak tiszteletére. Engedelmeskedtem neked, Uram, és mindent úgy tettem, ahogy parancsoltad. Kérlek, tekints reánk a mennyből, szent lakóhelyedről, és áldd meg népedet, Izráelt és ezt a tejjel-mézzel folyó földet, amelyet nekünk adtál, ahogyan azt esküvel ígérted őseinknek.«” (5 Mózes 26.13-15)
Ebből a szakaszból már teljesen egyértelmű, hogy az Úrnak szentelt tizedet kellett háromévenként a környékbeli szegényeknek adni. A tized szentségét ugyan úgy meg kellett őrizni, abban nem volt semmilyen engedmény. Úgy tűnik, hogy az Örökkévaló az Ő népét ez által is a második fő parancsolat megértésére és megtartására nevelte: szeresd embertársadat, mint önmagad. Jézus példázatából pedig tudjuk, hogy az embertárs szeretete az nem arról szól, hogy nagyon vallásosak vagyunk, hanem hogy megsegítjük a mellettünk élő és bajba jutott embertársainkat (lásd Lukács 12. fejezet). Pont, mint a harmadévenkénti tizeddel, amit nem a vallási élet finanszírozására kellett fordítani, hanem a nehéz sorsú környékbelieknek kellett adni.