Izraelben – pontosabban Júdeában – egy időben sokat tanakodtak az emberek azon, hogy Isten igazságos e. Hiszen az Írások és a próféták alapján azt lehetett látni, hogy némely rossz ember kegyelmet nyert, némely jó viszont nem kapta meg jutalmát, sőt inkább ítéletben részesült. Több ilyen fordulatos történetet is lehet olvasni a Bibliában, mint például Saul, Dávid, Sámson, Manassé: életükben éppúgy megjárták az erkölcsi mélységeket és magasságokat. Ez viszont, azaz egy gonosz ember hogyan kaphat kegyelmet, nehezen tudták értelmezni. Ezekre a vádakra Isten viszont válaszol Ezékiel prófétán keresztül:

„amelyeket az apja soha nem tett: bálványokhoz jár a hegyekre, hogy nekik áldozzon, eszik a bálványoknak szentelt ételekből, házasságtörést követ el más asszonyával, elnyomja a szegényt és a szűkölködőt, lop és rabol, adósának nem adja vissza a zálogot, bálványokban bízik, és azokat imádja, utálatos bűnöket követ el, uzsorakamatot szed a kölcsön után, — akkor vajon az ilyen éljen? Bizony, meg fog halni! Elkövette ezeket az utálatos bűnöket, meg kell halnia! Vesztéért csakis magát okolhatja.” (Ezékiel 18:11-13)

Ami most ebből számunkra érdekes, hogy az Örökkévaló felsorol jó néhány bűnt, ami miatt az emberek ítélet alá kerülnek, sőt ezeket utálatos bűnöknek hívja. Ezek a bálványimádás, ezek kultuszaiban való részvétel, a házasságtörés férjes nővel – ezekben eddig semmi meglepő nincsen. De aztán robbant: ilyen (utálatos) bűn a szűkölködők elnyomása, mások kirablása, az adósok ellehetetlenítése és az uzsorakamat szedése is. Bár talán első olvasatra négy különálló dolognak tűnnek ezek, jobban megnézve összefüggenek. A szegények és a szűkölködők: azok az emberek, akik anyagilag kiszolgáltatottak. Valószínűleg ők fognak rákényszerülni, hogy kölcsön kérjenek, amely esetben akkoriban zálogot adtak fedezetül. Mózes viszont felhívja a kölcsönadók figyelmét, hogy az így kapott zálogot estig vissza kell adni – ennek elmulasztása úgy tűnik a fenti szakaszból, hogy nem egy kis melléfogás. Szintén a legszegényebbeket érinti leginkább az uzsora: nem véletlenül bűncselekmény a legtöbb civilizált országban napjainkban is, hiszen a leginkább kiszolgáltatottakon élősködnek így az uzsorások, kiváltva ezzel a legtöbb ember felháborodását és haragját. És igen, mindezekkel pedig megvalósul a lopás és rablás: még ha „jogilag” rendben is van a dolog, minden szépen le van „papírozva”, de a lényegét tekintve gonoszság. Az Örökkévaló ítélete mindezekre: „meg kell halnia”.

Vissza a tartalomjegyzékhez

Ézsaiás próféta volt az első, aki Júda királyságának bukásáról jövendölt. Szodoma történetéhez hasonló dicstelen pályát futottak be, így az elpusztult várossal való összehasonlítás többször előjön a prófétáknál, különösen Ézsaiásnál:

„Bizony, megromlott Jeruzsálem, Júda népe lezüllött! Az Örökkévaló ellen fordultak szavaikkal és tetteikkel, s ellene lázadtak, hogy haragra ingereljék. Személyválogatásuk ellenük tanúskodik, kérkednek bűneikkel, mint Sodoma lakói, már nem is szégyenkeznek! Jaj nekik, mert saját fejükre hozzák a bajt, amit megérdemeltek! Mondjátok meg az igazaknak, hogy nekik jó soruk lesz, mert tetteik gyümölcsét élvezhetik! De jaj a vétkeseknek, mert gonoszságukért megfizetnek nekik!” (Ézsaiás 3:8-11)

Júda népe az Örökkévaló ellen fordult, amit a próféta szerint szavaik és tetteik is bizonyítanak. Pontosabban részben a beszédükkel követtek el bűnöket, ilyen volt a bűneikkel való kérkedés. De bűnöket követtek el a tetteikkel is: ilyen volt a személyválogatás. Hogy mi is pontosan a személyválogatás, azt Jakab magyarázza el nekünk a levelében: valakit előnyben részesíteni csak azért mert az gazdag, és valakit semmibe venni csak azért, mert az szegény . Az eredményt, azaz az ítéletet saját maguknak köszönhetik, ezekkel a tetteikkel és beszédeikkel úgymond kihívták maguk ellen a sorsot.

„Bírói székéből feláll az Örökkévaló, hogy pereljen, és megítélje a népeket. Népe vezetőin számon kéri vétkeiket: »Letaroltátok a szőlőt az utolsó szemig! Házaitokban szegényektől rablott zsákmányt rejtegettek! Hogy meritek letaposni népemet, porba tiporni szegényeit?!« Ezt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ezt mondja az Örökkévaló: »Sionban a leányok elbizakodtak, az asszonyok fenn hordják orrukat! Kihívóan tekintgetnek körül, tipegve járnak, csilingelnek lábkarikáikkal.« Emiatt Uram, az Örökkévaló megszégyeníti őket: Sion leányainak fejét kopaszra nyírják, asszonyait csupaszra vetkőztetik.” (Ézsaiás 3:12-17)

A fenti sorok különösen egybecsengenek Szodoma vétkéről szóló részekkel. Itt is azt láthatjuk, hogy a gondtalan jólétben eltelve a nők – illetve mivel a Sion lányai a prófétáknál az Izrael vagy Júda népéhez tartozó embereket jelenti, így valószínűleg mondhatjuk, hogy általában az emberek –, miközben minden luxust és kényeztetést megadtak maguknak, másokat mélységesen megvetettek. Ezt a megvetés és kegyetlenség jelenik meg a szegények kifosztásában, porba tiprásában. Ami jelenti egyrészt a teljes anyagi ellehetetlenítést („az utolsó szemig”), hogy az embereket földönfutóvá tették, másrészt a jogi- és társadalmi elnyomást is („szegényektől rablott zsákmányt rejtegettek”). Azaz a kifosztott emberek jogait semmibe vették, a mózesi törvény rájuk vonatkozó rendelkezéseit teljesen figyelmen kívül hagyták, sokan koldusként vagy rabszolgaként kellett, hogy éljenek. Erről beszélt Jeremiás próféta Cidkijjá király idejében:

„Ezután az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: »Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: Én vagyok az, aki szövetséget kötöttem őseitekkel, mikor kihoztam őket Egyiptomból, a rabszolgaságból. Azt mondtam nekik: Minden hetedik évben szabadítsátok föl testvéreiteket, héber rabszolgáitokat, akiket megvásároltatok. Miután rabszolgáitok már hat éven keresztül szolgáltak titeket, engedjétek el őket! Őseitek azonban nem hallgattak rám, és nem engedelmeskedtek nekem! Ti pedig most magatokba szálltatok, és azt tettétek, ami helyes, amit én kedvelek: szabadságot hirdettetek testvéreiteknek, és ezt szövetségkötéssel erősítettétek meg színem előtt, Templomomban, amely nevemet viseli. Azután mégis meggondoltátok magatokat, és mindegyikőtök visszavette rabszolgáját és rabnőjét, akit korábban már fölszabadított. Bizony, ismét rabszolgasorba kényszerítettétek őket, hogy szolgáljanak titeket, s ezzel súlyosan bemocskoltátok nevemet! Most emiatt azt üzeni nektek az Örökkévaló: Nem hallgattatok rám, és nem engedelmeskedtetek nekem, hogy hirdessetek szabadságot testvéreiteknek — mindenki a saját rabszolgájának, mindenki a társának. Nézzétek! Most hát én arra nézve hirdetek nektek szabadságot, hogy kard, betegség, vagy éhség által akartok-e meghalni — ezt én, az Örökkévaló mondom nektek! Bizony, a föld összes nemzete elborzad azon, ahogyan bánok majd veletek! «” (Jeremiás 34:12-17)

Cidkijjá király és a vezetők a babiloni sereg fenyegetésére ideiglenesen magukba szálltak, és jó dolgot cselekedtek, elengedték az nincstelen emberek adósságait, és felszabadították őket a rabszolgaságból. Aztán a közvetlen veszély elmúltával újra rabszolga sorba taszították az elszegényedett izraelieket, nem törődve sem Mózes törvényével, sem a saját fogadalmaikkal. Jeremiás pedig feltárja Isten reakcióit mind a jótettre, mind annak visszavonására. Így itt is láthatjuk a kölcsönösséget, illetve a szegények sorsával való együttérzést, sőt azonosulást, amit rendkívül erőteljesen mutat be az Írás. Először Isten kedvét lelte a jótettben, majd a vezetők és gazdagok visszafordulása a Mindenhatót haragra ingerli. Hogy miért? Egyrészt megszegték a fogadalmat, amit ráadásul áldozattal erősítettek meg, másrészt pedig ahhoz, hogy a már felszabadított embereket újra rabszolgává tegyék, mohóság és kegyetlenség kellett. És ez nem csak elméleti kegyetlenség volt: a családjaikhoz nemrég visszatért embereket katonák által erőszakkal ragadták el és vitték vissza az „uraikhoz” („kényszerítettétek”). Ehhez képest kapnak ők is ígéretet: ahogy a katonák fegyverrel ragadták el a szerencsétleneket, úgy ő rájuk is a katonák fegyvere várt: vagy a közvetlen harcoknak, vagy az azokat kísérő ragályoknak és éhezéseknek fognak áldozatul esni.

Következő rész: Az utálatos bűnök büntetése

Vissza a tartalomjegyzékhez

Ha kérdeznék, mi volt Szodoma katasztrófájának oka, talán legtöbben a szexuális perverzitások elburjánzását említenénk. Ezékiel próféta viszont egy sokkal alapvetőbb problémára, pontosabban bűnre hívja fel a figyelmünket:

„Lásd, a húgod, Sodoma vétke ez volt: a büszkeség, a túl sok evés-ivás és a gondtalan jólét közepette sem ő, sem leányai nem könyörültek a szegényeken, nyomorultakon, s nem akartak segíteni rajtuk. Elbízták magukat, és utálatosan vétkeztek, ezért eltöröltem őket a föld színéről, ahogyan magad is láttad.” (Ezékiel 16:49-50)

A szodomai emberek büszkeségének az oka részben valószínűleg a gondtalan jólét biztosította magas életszínvonal lehetett. És ez nem csak az élelem bőségében jelentkezett, hanem az életvitelben, a használati tárgyak, az épületek minőségében, az általános életkörülményekben. Valamint maga környező vidék is gyönyörű volt:

„Lót ekkor körülnézett a vidéken. Látta, hogy a Jordán völgye olyan, mint a jól öntözött kert. Ez ugyanis akkor történt, amikor az Örökkévaló még nem pusztította el Sodomát és Gomorát. A Jordán völgye egészen Cóárig még olyan volt, mint az Örökkévaló kertje, vagy Egyiptom földje” (1 Mózes 13:10)

Így a szodomaiaknak megadatott, hogy egy rendkívül idilli környezetben, kevés munkával magas életszínvonalon éljenek. Persze ettől még nem váltak volna bűnösökké, ha nem bízták volna el magukat. De önteltek lettek, és ez megmutatkozott abban, ahogy a náluk jóval szerencsétlenebb sorsú embertársaikkal bántak: megvetették a szegényeket és nyomorultakat, nem volt bennük könyörület. Szodoma sorsa aztán forduló ponthoz érkezett, amikor Kédorlaómer kifosztotta és elrabolta a népet. Ebből a krízisből Ábrahám segítségével ugyan megszabadultak, de úgy tűnik, hogy ez az esemény sem változtatta meg őket. Bár nem találunk részletes leírást erről az időszakról, de úgy tűnik, hogy még inkább elbízták magukat a szabadulás után. Ez látszik abból is, hogy Szodoma királya Ábrahám segítségét és hírnevét meg akarta „vásárolni”, az egész ügyből csak a megszerezhető hasznot nézte, és sehol sem olvassuk, hogy bármit is megköszönt volna, hogy bármiért is hálás lett volna. A következő – és egyben végső – fordulópont a két angyal látogatása volt, ami egy Ábrahám által értük mondott imával kezdődött. Ha az angyalok találtak volna tíz igaz embert, az egész város megmenekült volna, de ők csak Lótot találták annak. Ennek bizonysága volt számukra Lót rendkívüli vendégszeretete, hiszen ő megkönyörült a két ismeretlen utazón – nem úgy, mint a többi szodomai, akik meg akarták őket erőszakolni. Ez utóbbi egyrészt fel is fedi, hogy milyen utálatos bűnöket követtek el, másrészt arra is következtethetünk, hogy nem elég, hogy a szegényeknek nem segítettek a szodomai emberek, hanem inkább minden lehetséges módon kihasználták őket, és kegyetlenül visszaéltek mások kiszolgáltatott helyzetével.

Következő rész: Júda bűne

Vissza a tartalomjegyzékhez

„Felemeli a szegényt a porból, felkarolja a koldust a szemétdombról, s fejedelmek mellé ülteti, dicsőség trónjára helyezi, mert az Örökkévalóé az egész Föld, s annak minden tartóoszlopa, hiszen ő teremtette azokat.” (1 Sámuel 2:8)

Anna énekelte a fenti sorokat, miután fiát, Sámuelt átadta Éli papnak. Az Örökkévaló irgalmasságát énekli meg benne, ahogy a szegényekkel és a szemétdombra jutott koldusokkal bánik: felemeli, felkarolja őket, és a fejedelmek mellé ülteti őket, azaz jelentéktelen és nincstelen alakokból befolyással rendelkezőket csinál. A dicsőség trónjára helyezi őket: a megvetett emberek megbecsülésben részesülnek. És hogy miért? Mert az Örökkévalóé az egész Föld, annak minden része, és azt minden embernek lakhelyül adta.

„Bőkezűen adakozik a szegényeknek, igazságossága örökre megmarad, hatalma pedig dicsőségesen emelkedik.” (Zsoltár 112:9)

A bőkezű adakozás, a szegények támogatása jellemzi a Messiást is. Természetesen ennek a kritériumnak is megfelelt Jézus: spirituális szempontból a halál árnyékában élő emberiségért ontotta vérét, amiről tudjuk, hogy drágább, értékesebb, mint az arany, és az örök élet kincsét adta - és adja - az arra szomjazóknak. De szó szerint is beteljesedett, hiszen szolgálatának szerves részét képezte a kiszolgáltatottak felé való könyörület, ami megmutatkozott a csodás gyógyulásokban, a gonosz lelkektől való szabadulásokban (lásd a gadarénus helyreállítása, a süket és néma meggyógyítása, az epilepsziás fiú gyógyítása), másrész konkrét anyagi támogatásokban. Ez utóbbiakat az evangéliumok ugyan nem hangsúlyozzák túlzottan, de utalásokat találhatunk rá, mint például az utolsó vacsora közben a Júdás távozására adott reakciók: többen azt gondolták, azért megy el a társuk, hogy adjon valamit a szegényeknek. Ebből a megfogalmazásból pedig azt lehet sejteni, hogy a szegényeknek való alamizsna adása megszokott dolog volt Jézus szolgálata során.

Következő rész: Szodoma bűne

Vissza a tartalomjegyzékhez

Mózes személyiségébe apró történetekből nyerhetünk bepillantást – ilyen a fentebb ismertetett történet is, melyben kiáll a hét lány mellett. Ilyenekből megérthetjük, hogy érzékeny volt a kiszolgáltatottak helyzetére és a jogtalanságokra. Ezek pedig meg is jelennek a Törvényben – valószínűleg Istennek pont egy ilyen emberre volt szüksége, aki hitelesen tudja közvetíteni az Ő akaratát és törvényeit. Hiszen ha Isten érzékeny a nyomorúságra és az igazságtalanságra – a közvetítőnek is annak kellett lennie. Erről is ír a Zsidókhoz írt levél:

„A régi Izráelben a főpapnak, akit Isten a nép közül választott ki, az volt a feladata, hogy népe nevében ajándékokat és bűnért való áldozatokat vigyen Istennek. Így segített az embereknek az Istennel való kapcsolatukban. Ezek a főpapok is együtt éreztek a tudatlanokkal, a bűnösökkel, és megértők voltak irántuk. Hiszen ők is ugyanolyan emberek voltak, mint a többiek: hajlamosak minden vétekre,” (Zsidó 5:1-2)

Azaz a főpapoknak is másokra érzékenynek, együtt érzőnek kellett (volna) lenniük, magáról Jézus Krisztusról, mint főpapról is azt írja, hogy „megérti gyengeségeinket”. Ez, úgy tűnik, alapvető követelmény, aminek Mózes is megfelelt – így tudta elmondani, elmagyarázni Izrael népének a Törvényt hitelesen. A továbbiakban nézzük is meg, hogy mit tanít a Törvény a jócselekedetekről.

„De minden hetedik évben hagyd parlagon a földet, hadd pihenjen! Amit ekkor magától terem, azt se gyűjtsd be, hanem hagyd ott néped szegényeinek, amit pedig ők meghagynak, az legyen a mezei vadaké. Így bánj szőlőskerteddel és olajfáiddal is.” (2 Mózes 23:11)

Minden hetedik évben, mikor a földművelést fel kellett (volna) függeszteni, a földön magától termő haszonnövények termését – búza, árpa, gyümölcsök, zöldségek – teljes mértékben a szegények kapták. A földnek és a gazdának pihennie kellett egy éven keresztül, de érdekes módon a szegények megkapták a termést Istentől – igazából még azt sem írja, hogy nem gyűjthetik be, az aratási-betakarítási tilalom csak a farmerekre vonatkozott. Persze a farmer sem volt teljes tétlenségre szorítva: legeltethette az állatait, építkezhetett, kézműveskedhetett, csak a földművelést kellett hagynia. A szombatév a szegények számára a rossz helyzetükből való kitörés éve lehetett, de legalábbis egy könnyebb év, mikor ők is „szabadságra mehettek” némileg a nyomorúságaikból, amikor el kellett engedni az adósságaikat:

„Mózes így folytatta: Minden hetedik esztendő végén el kell engedjétek adósaitok minden tartozását! Így járjatok el: ebben az évben minden hitelező törölje el minden Izráel népéhez tartozó adósának a vele szemben fennálló tartozását! Ne követelje vissza többé soha, mert ebben az évben az Örökkévaló az adósságok elengedését hirdeti meg. Ez a törvény azonban csak Izráel népére vonatkozik, az idegenekre nem, ezért tőlük továbbra is követelhetitek az adósság rendezését. Izráel népéhez tartozó testvéreiteknek azonban engedjétek el adósságukat! Nem lesz közöttetek senki koldusszegény, mert Istenetek, az Örökkévaló biztosan megáld benneteket azon a földön, amelyet ő ad nektek örökségül. Csak engedelmeskedjetek Istenünk, az Örökkévaló szavának, és gondosan teljesítsétek mindazt, amit nektek ma parancsolok! Ha pedig az Örökkévaló megáld titeket, ahogyan megígérte, akkor ti fogtok más nemzeteknek kölcsönt adni, és nem lesztek rászorulva, hogy bárkitől kölcsönt kérjetek. Ti fogtok sok más nemzeten uralkodni, de ők nem uralkodnak rajtatok. De ha mégis lesznek lakóhelyeiteken koldusszegények, olyanok, akik Izráel népéhez tartoznak, akkor legyetek készségesek megsegítésükre! Ne zárkózzatok el a testvéreitek elől, hanem segítsétek őket, hiszen ők is Izráel népéhez tartoznak! Bánjatok velük nagylelkűen, és adjatok nekik bőkezűen, ha kölcsönkérnek tőletek a saját szükségeik betöltésére! Amikor közeledik a szombatév, amikor el kell engedned az adósságokat, vigyázz, nehogy elutasítsd, aki kér tőled! Ne légy szűkmarkú szegény izráeli testvéreddel szemben! Ne engedd, hogy a kapzsiság hatalmába kerítse a szívedet! Ha nem segítesz a rászorulón, panaszával az Örökkévalóhoz fordul miattad, és az Örökkévaló bűnnek számítja fukarságodat! Adj neki szívesen és önzetlenül! Ne sajnáld, amit odaadtál, mert Istenünk, az Örökkévaló bőségesen meg fog áldani téged minden munkádban és minden vállalkozásodban, ha jó szívvel adsz a szegényeknek! Izráel népéhez tartozó szegények mindig lesznek közöttetek minden lakóhelyeteken, ezért parancsolom nektek, hogy adjatok nekik nagylelkűen és bőkezűen!” (5 Mózes 15:1-11)

A szombatéveket Izrael végül nem igazán tartotta meg, az elmaradt éveket aztán a babiloni fogság során Isten egyben adta ki a földnek, hogy pihenjen. Jézus is hivatkozott erre a szakaszra (erről később), szóval mindenképp jelentős rendelkezésről van szó, nem valami marginális dologról. A fentiek alapján egy elég erős szociális védőhálót alakított ki a Törvény, mely védte a szegényeket a további elszegényedéstől, a jobb sorsúak számára pedig olyan helyzetet teremtett, amiben nehéz lett volna elkerülni a jótékonyságot, és alapvetően irgalmasságra és együttérzésre nevelt volna. Mózes külön kiemeli, hogy a szükségekre való kölcsönkérés nem bűn – ellenben az ilyen helyzetben való kölcsönadás megtagadása annak számít. Összességében a szegények számára kedvező helyzetet teremtett a szombatév: adósságok nélkül, a parlagon lévő földek és gyümölcsösök termését szabadon használva újrakezdhették az életüket. A jómódúak számára pedig esélyt a még sikeresebb életre: Isten ígérete szerint a jó szívű, önzetlen segítése a szegényeknek meghozza a jutalmát, és még inkább élvezni fogja Isten támogatását az életében.

„Ha valaki Izráel népéből a közeledben lakók közül elszegényedik, és képtelen magát eltartani, akkor segítsd meg őt, ahogyan a közöttetek lakó jövevényt is megsegítenéd. Ha kölcsönt kér tőled, ne számíts fel kamatot, és ne élj vissza szorult helyzetével. Féld és tiszteld Istenedet! Hadd éljen ő is melletted! Ha pénzt vagy élelmet kér kölcsön tőled, ne kérj vissza többet, mint amit kölcsönadtál.” (3 Mózes 25:35-37)

És ha már kölcsönadás: Mózes megtiltotta a kamat szedését a saját néphez tartozó emberektől, így ha valaki kölcsönadott, abból csak annyit kérhetett vissza, amennyit adott. Ezzel lett megakadályozva, hogy bárki is kamatokon gazdagodjon meg, hogy kihasználva a szegény szorult helyzetét, annak kárára gyarapodjon.

„Ha közületek valaki olyan rabszolgát vásárol magának, aki Izráel népéhez tartozik, akkor szolgáljon nektek az a férfi vagy nő hat évig, de amikor eljön a szombatév, fel kell szabadítanotok! Amikor az ilyen rabszolgát szabadon bocsátod, ne küldd el a házadtól üres kézzel! Ajándékozd meg mindenből, amivel Istenünk, az Örökkévaló megáldott téged. Bőkezűen adj neki gabonát, bort és állatokat. Emlékezz rá, hogy a mi népünk is rabszolga volt Egyiptomban, és Istenünk, az Örökkévaló az, aki megváltott bennünket a rabszolgaságból. Ezért parancsolom ma ezt nektek.” (5 Mózes 15:12-15)

Mózesnek még a (adós)rabszolgákra is gondja volt. Ha valaki ilyen helyzetbe került, a Törvény még akkor is védte, nem engedte, hogy a szabadulás és helyreállás esélye nélkül kelljen élnie. Így egyrészt a szombatév alkalmával szabadon kellett bocsátani, függetlenül az adósság mértékétől vagy, hogy mikor kezdődött a szolgálata. Így akár egy nagyobb adósságból is rövid idő alatt ki lehetett keveredni, és tiszta lappal kezdeni. Ezt segítette volna, hogy ráadásul a gazdának bőséges fizetést kellett adnia a végén: gabonát, bort és állatokat. Azaz olyan dolgokat, amivel újra el tudott kezdeni gazdálkodni, és a családját eltartani. Ehhez még hozzájöttek a szombatév egyéb jótékonyságai – íme, így néz ki egy irgalmasságon alapuló szociális védőháló!

Következő rész: Az irgalmasság megéneklése

Vissza a tartalomjegyzékhez

„Amikor Midján földjére érkezett, Mózes leült egy kútnál. Midján papjának hét leánya volt, akik ehhez a kúthoz jártak, hogy megitassák apjuk juhait és kecskéit. Most is odajöttek, és hozzáfogtak, hogy vizet húzzanak, és megtöltsék a vályúkat. Ekkor azonban más pásztorok érkeztek a kúthoz, akik elkergették őket. Mózes azonban védelmébe vette a leányokat, és megitatta a nyájukat.” (2Moz.2.16-17)

Mózes az elkapkodott szabadítási kísérlet után Midján földjére menekült, ahol az egyik kút mellett üldögélve észrevette, hogy néhány pásztor elkerget egy csoport fiatal lányt, akik az állataikat akarták megitatni. Bár ebben a pillanatban nem tudott róluk semmit, de azonnal védelmébe vette őket, és nem rázta le magáról az ügyet azzal, hogy nem az ő dolga vagy, hogy a pásztorok létszámfölényben vannak. Feltételezhetjük, hogy Mózes a neveltetésénél fogva kapott némi harci kiképzést, így nem egy reménytelen küzdelembe állt bele, de a pásztorok sem lehettek éppen puhányok – azon a földön és korban a pásztorkodás nem volt veszélytelen foglalkozás. Mindenesetre Mózes nemcsak elkergette őket, hanem vizet húzott a kútból és megitatta a lányok állatait. A történetből azt is láthatjuk, hogy ezt önzetlenül tette, pusztán a gyengék ellen elkövetett jogtalanságon felháborodva, önként és gondolkodás nélkül – valószínűleg ugyan ez az indulat lehetett benne, mikor a héber rabszolgát verő egyiptomit megtámadta és megölte. Jetró úgy tűnik pont ezt látta meg benne a lányai elbeszélése alapján, ezért is küldte vissza őket érte, és fogadta az otthonába. És bár a hevessége az évtizedek alatt sokat finomodott, mégis ez a fajta szociális érzékenység, és a jogtalanság el nem tűrése tette alkalmas vezetővé és a törvény közlőjévé az exodus során.

Következő rész: Mózesi törvény

Vissza a tartalomjegyzékhez

„Mikor a város kapujához mentem, s a város vénei közt helyem elfoglaltam, hátrahúzódtak a fiatalok, a vének meg felálltak tiszteletemre. A vezetők elhallgattak, és kezüket szájukra tették.
Még a fejedelmek is elnémultak, s egy szót sem szóltak előttem. Aki csak hallott, áldott engem, aki látott, helyeselt, és dicsért. Mert megmentettem a szegényt, ha segítségért kiáltott, felkaroltam az árvát, akivel senki sem törődött. Megmentettem a haldoklót, és áldott érte, segítettem az özvegyen, hogy énekelt örömében. Felöltöztem az igazságosságba, és ő is magára vett engem, jogosság volt palástom és turbán a fejemen. A vaknak szeme voltam, hogy vezessem, a sántának lába, hogy hordozzam. Gondviselőjük lettem a szegényeknek, és gondosan megvizsgáltam az ismeretlen ügyét. De letörtem szarvát az istentelennek, s foga közül kimentettem a nyomorultat.” (Jób könyve 29:7-17)

Jób nyomorúságát, pontosabban azt, hogyan lehetséges, hogy egy hívő ember, aki a Mindenhatót tiszteli, ekkora veszedelmek érik, a barátai sehogy sem értették, így egy idő után már Jóbban keresték a hibát: biztos, hogy nem is volt egyenes Istennel, és gonoszul bánt az emberekkel. Jób egyik védekezése alatt elmondja, hogy mekkora tisztelet és megbecsülés övezte őt korábban, a nagy hatalmú és befolyásos emberek is odafigyeltek rá. Hogy ilyen nagy tiszteletben volt része, annak oka az volt szerinte, ahogyan bánt a rászorulókkal. Ezek az emberek, a szegények, árvák, haldoklók, özvegyek, vakok, sánták és ismeretlenek közös pontja, hogy önerőből nem tudnak a helyzetükön változtatni, teljes mértékben az embertársaik jóindulatára szorulnak. Jób volt ezeknek az embereknek az irgalmas szamaritánusa, aki nem volt rest lehajolni hozzájuk, odafigyelni rájuk, gondoskodni róluk, sőt harcolni értük. Azaz mindent megtett, hogy segítsen rajtuk, áldozatokat vállalt értük, ha kellett, konfliktusokat is felvállalt értük. Nem ment el az igazságtalanság mellett, a gonosz emberek ténykedését nem nézte tétlenül. Így öltözött fel az igazságosságba és jogosságba. Ez a fajta spirituális-erkölcsi felöltözés a Bibliában talán itt fordul elő először, és szépen megvilágítja annak értelmét, hogyan is kell spirituális módon öltözködni.

„Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát, És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.” (Jelenések 19:7-8)

Azt hiszem ez mindannyiunk vágya, hogy azon a napon majd fehér ruhában tudjunk Urunk előtt állni, és úgy vélem, elég sok szentbeszéd/prédikáció buzdította is a hívőket erre. Jób védőbeszéde alapján ezt nem imádkozással vagy böjtöléssel, hanem embertársainkkal való jótettekkel tudjuk elérni:

„Hiszen minket Isten a saját kezével alkotott: arra teremtett bennünket a Krisztus Jézusban, hogy nemes tetteket vigyünk véghez. Ezeket pedig Isten már előre elkészítette a számunkra, hogy lépésről lépésre ezeken haladjunk.” (Efezus 2:10)

Jób ilyen nemes tetteket vitt végbe, felkarolta a kiszolgáltatottak ügyét, és harcolt az igazságtalanság ellen. Pál azt mondja, hogy Isten ezeket már előre elkészíti számunkra, hogy véghez tudjuk vinni – hasonlóképpen az előkészített ruhákhoz, amit aztán a menyasszony fel tud ölteni magára. De ahogy a ruhát is nekünk kell felöltözni, úgy ezeket a nemes tetteket is nekünk kell végrehajtani – Isten „csak” előkészít mindent, de nekünk kell felvennünk magunkra.

Következő rész: Mózes segítőkészsége

Vissza a tartalomjegyzékhez

Ábrahám és Lót cselekedetének értékét még jobban megvilágítja Jézus útmutatása:

„Ezután Jézus a házigazdához fordult: »Amikor vendégséget készítesz, ne a barátaidat, testvéreidet, rokonaidat, vagy a gazdag szomszédaidat hívd meg! Hiszen akkor viszonzásul ők is meghívnak téged, és ezzel már meg is kaptad jutalmadat! Inkább szegényeket, bénákat, sántákat és vakokat hívj meg vendégségbe! Akkor boldog és áldott leszel, mert ők nem tudják a meghívásodat viszonozni. Az igazságszerető emberek feltámadásakor pedig majd megkapod ezért a jutalmadat.«” (Lukács 14:12-14)

Mint Jézus is rávilágít, a vendégszeretet nem az, amikor az ember áthívja a rokonait vagy barátait vendégségbe, hiszen ez oda-vissza megy, egyszer az egyik, másszor a másik hívja meg a többieket. A vendégszeretet ott kezdődik a fenti beszéd alapján, amikor kiszolgáltatott helyzetben lévőket lát vendégül az ember, akiknek esélyük sincs ezt viszonozni. Ilyenek voltak az Ábrahám és Lót által vendégül látott utazók is, akik nem tűntek ugyan sem szegénynek, sem sántának, de kiszolgáltatott helyzetben voltak, így azonnal behívták őket magukhoz. Pedig tudták, hogy valószínűleg soha többé nem találkoznak, így sem viszont-vendégül látás, sem gyümölcsöző üzleti kapcsolat nem származik a találkozóból. Ez irgalmasság, a mások nehézségeire való érzékenység, mondhatni „tiszta szem” nélkül nem megy. Ilyen „tiszta” szeme van az Úrnak is Habakuk próféta szerint:

„Tisztább a szemed, mintsem hogy elnézd a gonoszságot, s tétlenül nézd az igazságtalanságot!” (Hab.1.13)

Érdekes módon itt is az van kiemelve, hogy a tiszta szemű nem tétlen, hanem kész cselekedni, ha másokat bajban lát. Jézus is a könyv elején idézett szakaszban beszél a szem egyszerűségéről, tisztaságáról:

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?! Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Máté 6:19-24)

A tiszta szemű ember a fentiek szerint nem önző, a vagyonát (akármilyen kicsi vagy nagy is az) nem tekinti zsákmánynak, hanem kész arra, hogy jóra használja, hogy kincset gyűjtsön a mennyben. Ez teljesen összecseng azzal, amit Jézus aztán a vendégszeretettel kapcsolatban mond, hiszen az önzetlen vendéglátásért majd a feltámadáskor kapnak a hívők jutalmat. Azaz a földi vagyont például ilyen viszonzást nem váró jótettekkel lehet mennyei kincsekké konvertálni, így fog az ember teste ragyogni a fénytől, és így fog szabad lenni a pénz rabságából, sőt így lesz a pénz Isten szolgálatába állítva.

Következő rész: Jób irgalmassága

Vissza a tartalomjegyzékhez

Lótot minden későbbi nyomorúsága ellenére az Újszövetség igaz embernek nevezi, aki Szodomában lakva sem adta meg magát az ottani szokásoknak. Ő is rendkívüli vendégszeretetről tett bizonyságot, mikor a két idegen férfit, akik a szodomai éjszakában az utcán akartak megaludni, befogadta a házába.

„A két angyal aznap estére ért Sodomába. Lót is a város kapujában ült. Amint meglátta őket, eléjük sietett. Földig hajolt előttük, és ezt mondta: »Uraim, kérlek, tiszteljétek meg szolgátok házát! Mossátok meg lábatokat, és legyetek a vendégeim ma éjjel! Holnap kora reggel azután folytathatjátok utatokat.« De ők azt válaszolták: »Köszönjük, de inkább itt a téren maradunk éjszakára.« Lót azonban addig unszolta őket, amíg beleegyeztek, hogy nála szálljanak meg, és betértek hozzá. Lót megvendégelte a két angyalt, készített nekik kovásztalan lepényeket, és megvacsoráztak.” (1 Mózes 19:1-3)

Első olvasatra kitűnik, hogy nem az történt, hogy Lót miután látta a két férfit, elment aludni, aztán a lelkiismerete nem hagyta nyugton, így végül kiment értük; hanem amint meglátta őket, rögtön odament, és meghívta őket a házába. Azaz számára ez valahogy természetes volt, hogy az átutazó embereket megvendégelte, segítette. Valószínű a két vándoron is látszott, hogy nemcsak, hogy nem helyiek, de még csak nem is a helyi erkölcstelen életmód híre vonzotta oda őket, azaz normális embereknek tűntek. Hiszen aznap is sokan érkezhettek a városba, és nem biztos, hogy Lót mindegyikkel szóba állt volna. És persze egy délelőtt érkező embert nem biztos, hogy szállással kínált volna, főleg, ha az csak átutazó (azaz aznap már tovább is áll), de a késő esti időpontban, mikor már nehéz szállást találni, rögtön felfigyelt a két férfira, hiszen – emberi szempontból – kiszolgáltatott helyzetben voltak. Lótról feltételezhetjük, hogy jól ismerte a helyi szokásokat, és féltette az utazók életét, ezért is erősködött, hogy nála aludjanak. És mint láthatjuk, nem csak egy helyet kaptak a pajtában valahol, hanem tisztálkodási lehetőséget és vacsorát is. Sőt, mint később kiderült, védelmet is a város lakóinak erőszakossága ellen. Bár a férfiakról a csőcselék megvakításakor kiderült, hogy angyalok, és épp ők mentették meg Lót és két kisebbik lánya életét, ez semmit sem von le annak értékéből, hogy Lót képes volt meglátni a kiszolgáltatottságot, és azonnal közbe is avatkozott. A későbbiekben még sok bibliai szövegrészt meg fogok vizsgálni, amikből még egyértelműbben látszik, hogy az Úr mennyire támogatja a kiszolgáltatottak megsegítését.

Következő rész: Pár szó a vendégszeretetről

Vissza a tartalomjegyzékhez

Ábrahám 99 éves korában, óriási vagyonnal és hírnévvel a háta mögött, észrevett három idegent, akik épp őhozzá „tévedtek” be:

„Később az Örökkévaló ismét megjelent Ábrahámnak, aki akkoriban Mamré tölgyesében táborozott. A déli hőség idején Ábrahám éppen a sátra bejárata előtt ült, amikor fölnézett, és látta, hogy három férfi áll a sátra előtt. Eléjük sietett, tisztelettel a földre borult, majd ezt mondta: »Uram, kérlek, ne kerüld el szolgád házát! Legyetek a vendégeim! Hadd hozzak egy kis vizet, hogy megmossátok lábatokat! Pihenjetek meg kissé e fa árnyékában! Hozok egy falat kenyeret, hogy felfrissüljetek, mielőtt tovább indultok, ha már erre visz az utatok!« »Legyen úgy, ahogy mondtad« — válaszolták a férfiak. Akkor Ábrahám besietett Sárához a sátorba, és azt mondta: »Sietve készíts három adag finomlisztből lepényt a vendégeinknek!« Majd a csordához sietett, kiválasztott egy szép fiatal borjút, a szolgájára bízta, hogy hamar vágja le, és készítsen belőle ételt. Azután vette az elkészített húst, sajtot, tejet, és felszolgálta vendégeinek. Amíg a vendégek ettek, Ábrahám szolgálatkészen ott állt mellettük a fa alatt.” (1Mózes 18:1-8)

Számunkra így több ezer év távlatából, a fenti beszámolót olvasva, teljesen egyértelmű, hogy az Örökkévaló látogatta meg ekkor Ábrahámot. De ő eleinte csak három utazót látott, akik az ő sátrához jöttek. Szembetűnő, hogy ennek ellenére mekkora alázattal és nagylelkű kiszolgálással fogadta őket. Feltételezhetjük, hogy ekkoriban a szokások része lehetett, hogy az utazóknak adtak vizet, esetleg ételt, mint ahogy a közel kelet egyes részein még ma is komolyan veszik a vendégszeretetet. Viszont az, hogy Ábrahám ilyen mértékű kiszolgálást adott, sőt mindezt saját kezűleg, nem egy szolgának kiadva a feladatot, nagyfokú szociális érzékenységről tesz bizonyságot, és arról, hogy minden hírneve és gazdagsága ellenére sem tartotta magát többnek a többi embernél. Persze mondhatná valaki, hogy Ábrahám rögtön sejtette, hogy kivel van dolga, ezért csinált ekkora felhajtást, viszont ez azt is jelentené, hogy némileg személyválogató volt, ami meg ellentmondana annak, hogy Isten barátja volt. És Jakab pont a hasonló esetekkel kapcsolatban figyelmeztette a hívőket:

„Testvéreim, ti hisztek dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban. Ezért hát ne legyetek személyválogatók! Képzeljétek el, hogy bejön a gyülekezetbe egy jól öltözött, aranygyűrűs férfi, és bejön egy szegény is, piszkos ruhában. Ha a jól öltözött emberhez különleges figyelemmel fordultok, és azt mondjátok neki: »Ülj le erre a kényelmes helyre!« A szegénynek meg azt mondjátok: »Te csak állj meg ott!«, vagy: »Ülj le ide, a lábam elé!« — akkor különbséget tesztek közöttük, és helytelen indulatok alapján, rosszul ítéltek.” (Jakab 2:1-4)

Mindezek alapján én úgy gondolom, hogy Ábrahám tényleg vendégszerető ember volt, aki, ha utazók érkeztek hozzá, nem fukarkodott az ellátásukon, hanem a szokásokat felülmúló mértékben gondoskodott róluk. Valószínűleg erre az esetre is gondol a Zsidókhoz írt levél szerzője:

„A vendégszeretetről se feledkezzetek el! Voltak, akik angyalokat vendégeltek meg anélkül, hogy észrevették volna.” (Zsidó 13:2)

Következő rész: Lót

Vissza a tartalomjegyzékhez