Vajon van e tizedfizetés az Újszövetségben? Mert, hogy az Ószövetségi Izraelben törvény volt rá, az könnyen belátható, már csak azért is, mert se érzelmileg, se anyagilag nem érint egyikünket sem. A jeruzsálemi Templom és a papság nélkül ugyanis nem lehetséges a mózesi tized fizetése. De hogy az újszövetségi hívőknek kell e fizetni (és hova), az már nagyon is aktuális és húsba vágó kérdés. Hiszen sok egyház és egyházi vezető bevételeinek jó részét a tized adja ki, számukra ez egzisztenciális kérdés. És az természetesen a hívők számára is, hiszen nem mindegy, hogy a család bevételeinek, kereseteinek tíz százaléka hogyan van felhasználva. És hát minden őszinte hívő szeretne Isten kedvében járni, olyan életet élni, ami elnyeri tetszését. Úgyhogy ez a nagy kérdés, hogyan is van a tized fizetése az újszövetségi időkben. Mégsem vethetjük el, hogyan is volt (kellett volna lennie) az Ószövetség ideje alatt, hiszen sok mindenben előképei vagy árnyékai a valóságnak: „A Szent Sátor és a régi szertartások csupán hasonlítanak azokra a valódi dolgokra, amelyek a Mennyben vannak.” (Zsidó 9:23). Éppen ezért Mózes törvényével kezdek.

Következő rész: A tized a mózesi törvény alapján

Vissza a tartalomjegyzékhez

Előszó

„Egyetlen szolga sem szolgálhat egyszerre két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhatjátok egyszerre Istent és a Pénzt!” Máté 6:24

Az pénzről mindenkinek van véleménye, és persze tapasztalata, hiszen a mindennapi életünk elmaradhatatlan eszköze. Ezzel fizetünk a botban, fizetjük a számlákat és a lakbért, ezt használva jutunk hozzá javakhoz, lakáshoz, autóhoz, utazáshoz. És mi magunk is eladjuk az időnket: a munkahelyeken, a vállalkozásokban. Maga Jézus is használt pénzt (Lukács 8 – tehetős asszonyok a vagyonukkal is támogatták a szolgálatát, valamint látjuk, hogy Júdás volt a csapat pénzügyi felelőse), sőt pénzügyi csodát is tett, ha szükséges volt (lásd Péter halfogása az adópénz kifizetéséhez), valamint az apostolok cselekedeteiben és a levelekben is sokszor találunk a pénzzel kapcsolatos történeteket vagy útmutatásokat. Ha az újszövetségből kigyűjtjük a pénzzel kapcsolatos igehelyeket, láthatjuk, hogy bőséges anyag áll rendelkezésünkre – mégis, az egyháztörténelem tele van bukdácsolással és visszaélésekkel ezen a területen. És nem csak a középkori egyházak vizsgáztak rosszul, hanem sajnos a mai egyházak, gyülekezetek és keresztény közösségek is. Többször lehet látni olyan amerikai filmet , olvasni olyan könyvet, amiben, ha szerepel is a kereszténység, a nevetség tárgyává teszik. De nem amiatt, mert emberek hisznek Jézus Krisztusban, nem magát a megváltóba vetett hitet gúnyolják sok esetben, hanem a gyülekezetekben lévő kapzsiságot, az őszinte és egyszerű hívők kihasználását, megvezetését, a kettős mércét, a nepotizmust, a babonaságokat, a keresztény világot átszövő hazugságokat, és az ostobaságokat.

Ha pozitív színben jelenítik meg, akkor a krisztusi értékeket miatt lesznek pozitívak a keresztény szereplők, azaz a szeretet parancsa miatt: szeresd embertársadat, mint önmagadat. Úgy tűnik nekem, hogy a világ kíméletlenül lecsap a vallásos hülyítésekre, de az igazi értékeket – még ha nem is fogadja el az eredetét – elismeri. Mint ifjabb Plinius is írta Traianus császárnak 19 évszázaddal ezelőtt, hogy a tartományában lévő keresztényekre semmi rosszat nem tud mondani, és az életmódjuk a legkiválóbb filozófusokhoz méltó. Gondban is volt, hogy miért ítélje el őket: végül a hívők által bálványimádásnak tartott, a császárnak való áldozatbemutatás lett a vízválasztó. Aki megtagadta az áldozatot, az büntethető lett.

Milyen érdekes, hogy a fenti igét a keresztény előadók (papok, lelkészek, pásztorok, prédikátorok) előszeretettel idézik a hívőknek, de magukra nem nagyon vonatkoztatják. És főleg nem az egyházi pénzügyi rendszerekre, működési módokra. Talán sokunk tudna is rögtönözni egy ilyen „buzdító” beszédet, amivel a hívők gondolkodását és pénzügyeit igyekeznek a különböző egyházi személyek rendbe rakni: „Krisztust kell szolgálnod a pénzeddel is, hogy a szíved ne szakadjon el a kegyelemtől. Ha csak magadnak gyűjtesz, azt ellophatják a tolvajok, elviheti az árvíz, de ha Isten munkáját támogatod, akkor a szíved is és a pénzed is Istennél lesz biztonságban”. És mit tesz ilyenkor az őszinte és hűséges hívő? Belemarkol a pénztárcájába, vagy a telefonját veszi elő, hogy azonnal indítson egy utalást az egyháza számára, majd miután megszabadult „fölös” pénzétől, megnyugszik, hogy akkor jó helyen lesz a szíve, és Isten is megemlékezik róla, hogy milyen jószívűen adakozott. Az egyházi munkás pedig örül, hogy a szervezete újra megkapta a kenőolajat, továbbra is lesz miből fizetni a számlákat, lehet finanszírozni a vezetők kiadásait, a beruházásokat.

De vajon mi igaz mindezekből? Hogy kellene a pénzügyeknek működni az egyházban? Sok könyv jelent meg az elmúlt évtizedekben, amik a „Hogyan gazdagodjunk meg Isten segítségével” témakört járták körül, és bombázták a hívőket mindenféle ígéretekkel, 12 ponttal, tizedfizetéssel, missziós támogatásokkal, 20 százalékos adakozással. Aztán persze ott vannak a megvallások, imafajták, spirituális harc arzenáljai is. De valahogy a végeredmény mégis elég vegyes, a hívők tömegein nem látszik, hogy pénzben bővelkednének. Azért az előbbi könyvek íróinak a javára legyen mondva, az egyházi vezetők pénzügyi helyzetén igen is meglátszik az eredmény, nekik sokszor az átlagember számára felfoghatatlan gazdagságban van részük: palotaméretű házak, luxusautók, magán repülőgépek, vállalkozások, ingatlanok, újságok, rádiók, televíziós csatornák, golfbérlet, világ körüli utazások – persze szerintük mindezeknek a lelkek megmentése a célja. De vajon hány lélek menekül meg ezek által? Tényleg így kellene ezeknek működnie? Tényleg minden rendben van a pénzről szóló tanításokkal? Tényleg Isten Országa az, ami eme tanítások által kiépül? Vajon, ha minden egyházból, gyülekezetből kivonnánk a teológiát, és csak a lecsupaszított pénzügyi működési rendszereket vizsgálnánk, abban fel tudnánk fedezni a jót, Isten tervrajzát? Vagy valami egészen másra hasonlítanának? Vajon, ha egy pénzügyi nyomozó az FBI-nál megkapná ezeket a csupaszított leírásokat, mit gondolna?

Az egyház, úgy vélem, elég régóta fogja a mammonnak, talán Nagy Konstantin óta, aki először tette az egyházi pozíciók betöltését igazán jövedelmezővé. De talán már a második században letértünk a helyes vágányról, miután a kereszténység fokozatosan elhagyta zsidó örökségét, és helyette egyre inkább a görög-római és barbár szokások váltak a kereszténység kulturális alapjává. Jézus még arról beszél, hogy ne úgy viselkedjenek és éljenek az apostolok, ahogy a pogány nemzetek vezetői, akik uralkodnak az alattvalóikon, hanem „Aki pedig az első akar lenni köztetek, az legyen a többiek rabszolgája” (Márk 10:44). Ehhez képest röpke 300 évvel később a gyülekezeti pozíciókat az állami szereplőkkel való jó viszony alapján osztották ki, még később már a világi vezető pozíciók birtoklásához volt elengedhetetlen a vezető papsággal való megegyezés, sőt a királyokat, császárokat a legfőbb pap (pontifex maximus, a legfőbb hídverő) helyezte a hivatalukba (felkente őket). A püspökök és hasonló vezetők óriási földeken uralkodtak, szedték a tizedet vagy kilencedet, hadseregeket pénzeltek, ha kellett. Aztán jött a reformáció (Luther, Kálvin), ami sok szempontból megreformálta a hitgyakorlást, de szervezeti szempontból talán olyan óriási különbségek nem voltak. És rohant a történelem előre, jöttek a pietisták, metodisták, a reszketők, Azusa utca, pünkösdiek, teljes evangéliumiak, stb. És mindegyik kialakította a saját egyházi szervezetét, pénzügyi rendszerét, a hívők pénzügyeit szabályozó tanításaikat.

Magam is szembesültem olyan pénzügyi megoldásokkal általam látogatott egyházban, amik, ha jogilag rendben is voltak, erkölcsileg viszont – és itt az evangéliumok erkölcsi mércéjét értem ez alatt – zavaros, ellentmondásos, a külvilágnak nehezem megmagyarázható, épp ezért sokszor takargatott rendszereket és vezetői jövedelmeket hoztak létre. Persze a takargatás lehet éppen a józanság megnyilvánulása is bizonyos esetekben, teszem azt egy az egyházat fegyverrel és törvényekkel üldöző/elnyomó államhatalom esetében (mondjuk Észak Koreában), de az alapeset mégis csak a nyíltság és elszámoltathatóság lenne. Nekem legalábbis az evangélium szavai ezt sugallják: „Aki viszont az igazságot követi, és azt teszi, ami helyes, az kijön a világosságra, hogy nyilvánvaló legyen: ezeket a dolgokat Isten tetszése szerint és Isten által tette” (János 3:21). Pál apostol is fontosnak tartotta elkerülni még a látszatát is, hogy valami ügyeskedés lenne a háttérben: „Mert igyekszünk elkerülni, hogy bárki kivetni valót találjon abban, ahogyan ezt a nagy összegű adományt kezeljük. Mert nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is gondunk van arra, hogy jó hírünk legyen” (2 Korinthus 8:20-21).

Mivel Pál apostol fenti példája mostanában (kb. az elmúlt 18 évszázadban) nem sok követőre akadt (legalábbis az egyházi intézmények vezetői között), hosszabb mérlegelés után elkezdtem megírni ezt az írást, amolyan vitairatnak szánva. Hiszen vitázni lehet, sőt kell(ene) is, még az egyházban is . Bár a katolikus egyház ismeri az „ex catedra” fogalmát, azaz a legfőbb egyházi vezető hivatalos nyilatkozatai tévedhetetlennek számítanak, de a Bibliában azért ilyen nincs. Pétert a szőnyeg szélére állították Jeruzsálemben Kornéliusz megtérése kapcsán (Apcsel 10. fejezet), mindenki vitatkozott mindenkivel az első jeruzsálemi zsinaton (Apcsel 15. fejezet), Pál vitatkozott Péterrel (Galata 2:11), Pál módosította saját korábbi tanítását (1 Korintus 5:9), Pál összevitatkozott Barnabással János Márk miatt (Apcsel 15:39), Pál mégis csak maga mellé vette János Márkot (2 Timóteus 4:11). Szóval jó lenne beszélgetni, vitatkozni kulturált módon fontos, az egyház sorsát kicsi vagy nagy mértékben meghatározó dolgokról, de tapasztalatom szerint túl nagy nyitottság nincs erre. Ellenben, ha nem értesz egyet a hivatalos szervezeti iránymutatással, és ezt szóvá is teszed, nagyjából az alábbi válaszokra lehet számítani:

• tudunk a problémáról, de ezt bízd a vezetőkre, ők kaptak Istentől bölcsességet és felhatalmazást a megoldásra, úgyhogy inkább ne ronts a helyzeten. Ez a húzz innen, és törődj a magad dolgával szakrális verziója.
• ezt most sürgősen gyónd meg/térj meg belőle, gonosz szellemek és/vagy emberek befolyása alatt vagy, jobb, ha rögtön neki állsz vezekelni/böjtölni, és újra átadni magad Istennek. Talán erre mondják a nem hívők röviden, hogy agymosás.
• távozz tőlünk te sátáni lény. Kiátkozás, fekete lista, misék/ima-összejövetelek tartása a kérdést feltevő ellen, sátánnak átadás. Más szóval szívesen megölnének, de persze balesetnek/betegségnek kellene tűnnie. Ez lenne a tökéletes bűntény (ha működne).

Chaim Potok Az ígéret című könyvében Reuben a fiatal talmud-tudós egyszer beszélget egy elég liberális, kb. a bibliakritika talaján álló rabbival annak a könyvéről. A rabbi kérdésére Reuben bevallja, hogy olvasta a könyvet, és azt válaszolja, hogy „tetszettek a (benne megfogalmazott) kérdések”. Hát jó lenne egyszer eljutni idáig, hogy tudjunk örülni a kellemetlen, akár a hitünk alapjait megkérdőjelező kérdéseknek is. És ne úgy zárjuk le a beszélgetést, mint i.sz. 411-ben a karthagói hitvitán hippói Ágoston a donatistákkal folytatott vitáját: „kényszerítsd őket bejönni” . Hiszen, ha a saját, belső, egyházi dolgainkról nem tudunk beszélni vagy akár vitatkozni, hogyan fogunk a világ által feltett, sokszor elsőre (és sokadjára is) kellemetlen kérdésekre felelni? Mit fogunk válaszolni a nanotechnológia, a kvantumszámítógépek, a biotechnológia, a génsebészet, az űripar által feltett kérdésekre? Azt, hogy „úgyis visszajön az Úr, és mindenki meghal”?

Szóval beszélgessünk, vitatkozzunk, legyünk olyanok, mint a béreai zsidók, akik „nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikabeliek. Nyitott szívvel és örömmel fogadták az üzenetet, amelyet Pál hirdetett. Naponta tanulmányozták az Írásokat, és gondosan megvizsgálták, hogy valóban igaz-e, amit Páltól hallottak” (Acsel 17:11). Érjük el, hogy az egyház ne a hit és a hívők ellen harcoljon, hogy az valóban közösség legyen, hogy a kívülállók ne tudjanak rajtunk joggal gúnyolódni, hanem meglássák a közösség működésében is Krisztust.

Következő rész: A tized

Vissza a tartalomjegyzékhez