3. A tized a mózesi törvény alapján

Mózes a levitáknak írt könyvben beszél először a tizedről:

„A föld termésének tizedrésze az Örökkévaló tulajdona, akár gabonáról, akár gyümölcsről van szó. A tized az ő szent része. Ha valaki meg akar váltani valamit a tizedből, amellyel az Örökkévalónak tartozik, adja meg annak értékét, de tegye még hozzá annak ötödrészét is. A föld terméséhez hasonlóan a háziállatok tizedrésze is őt illeti. Amikor állataidat áthajtod a pásztorbot alatt, hogy megszámold őket, minden tízediket jelöld meg: az az állat az Örökkévalónak legyen szentelve. De ne vizsgáld, hogy milyen az az állat, sovány-e vagy kövér. Minden tízedik legyen az Örökkévalóé. Ne váltsd meg ezeket. Ne cseréld ki ezeket az állatokat, ha pedig mégis megteszed, mindkét állat legyen az övé.” (3 Mózes 27:30-33)

Amit innen felületes olvasásra is meg lehet tudni, hogy a föld termésének a tizedrésze az Úr tulajdona, az ő szent része. Márpedig az Úrnak szentelt dolgokból lopni nem érdemes, lásd Ákán esetét, aki titokban eltett némi aranyat a jerikói ostrom idején, pedig ott minden az Úrnak volt szentelve. Bűnéért nem csak ő maga, hanem a családja is az életével fizetett, valamint rajtuk kívül még 36 ember Aj ostromakor (lásd Józsué könyve 7. fejezet). Amit még a fenti szakaszból megtudhatunk, hogy a föld terméséből kellett a tizedet megadni: a gabonafélékből, gyümölcsökből. Valamint a tenyésztett állatok tizedrésze is az Úré. Pontosabban, mivel állatokat nem szokás harmadolva/negyedelve tartani, ezért minden tizedik, amely áthalad a pásztorbot alatt. Mindegy, hogy milyen az a konkrét állat, szép e vagy ronda, az Úrnak kell szentelni. Ez pedig első olvasatra azért is érdekes, mert amúgy az áldozatoknál a satnya vagy sérült állatokat nem volt szabad felhasználni. Itt viszont kifejezetten fel van szólítva Izrael népe, hogy bármilyen is az állat, akkor is a tizedbe kell számítani.
No, és mit tudunk még a második vagy a sokadik olvasatra megérteni ebből az igéből? Hát például azt, hogy terményekből és tenyésztett állatokból kellett csak tizedet adni. Azaz a horgászoknak nem kellett minden tízedik halat felvinni a templomba, a vadászoknak nem kellett a tízedik őzet beszolgáltatni. Terményeknek is a gabonaféléket és a gyümölcsöket hívja. Persze ez alapján felmerül a kérdés, hogy most akkor pl. a répa terménynek minősül e? Vagy a bors? És mi van a köménnyel? Mivel valószínűleg ez nem volt teljesen világos már az ókori Izraelben sem, a farizeusok (egy része legalábbis) biztos, ami biztos alapon bevitték minden kerti növényből a tizedét:

„Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Mert mindenből tizedet adtok, még a mentából, kaporból és köményből is, de elhanyagoljátok, ami a Törvény szerint nehezebb: igazságosan ítélni, könyörületet gyakorolni és hűségesen élni. Pedig ezeket feltétlenül meg kell tenni, és azokat sem kell elhanyagolni!” (Máté 23:23)

Amit még tudni érdemes, hogy a törvény betartása csak Izrael földjén volt értelmezhető, nem véletlen, hogy az exodus nemzedéke nem tartotta meg a törvényt egészen a Jordánon való átkelésig (lásd Józsué körül metéli a népet a körülmetélés hegyén, Józsué könyve 5. fejezet). Úgyhogy a fentiek alapján a tizedfizetés akkor volt szükséges, ha 1. Izraelben élt az illető, 2. növénytermesztéssel foglalkozott, 3. állattenyésztő volt, és legalább 10 állata volt. Ugyanis, ha kilenc állata volt (például volt két-három tehene, egy szamara és egy kisebb legelője), akkor értelemszerűen nem volt tizedik állat, ami átment volna a pásztorbot alatt. És a fenti szakasznak van még egy érdekes következménye: bár tudjuk, hogy Izraelben már a kivonuláskor voltak mindenféle mesteremberek (különböző fémművesek, kovácsok, ruhakészítők, ékszerészek, agyagművesek, stb.), rájuk szintén nem vonatkozott a tizedfizetés. Legalábbis, ha nem foglalkoztak mellette növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel. Szóval a tipikus városi emberek kimaradtak a tizedfizetésből.
Vajon mi lehet az oka ennek? A Biblia nem ad magyarázatot rá, de feltevéseink persze lehetnek: az állatok és főleg a növények elég szaporák tudnak lenni, és ez a szaporaság csak kevéssé függ a farmer idejétől. Pontosabban egy nagyobb család elég komoly méretű állatállománnyal is el tudott bírni, nagyméretű földet is meg tudott művelni. Jákob is csak a nagyobb fiaira támaszkodhatott, és rájuk is csak a vége fele, mégis óriási nyájakkal vonult ki Lábántól. Izsák egy szerencsés vetés után százszoros hozamot tapasztalt meg, ami biztos kiemelkedő hozam, de mutatja, hogy az elvetett gabonából nem még egyszer ugyanannyi jön vissza, hanem a sokszorosa. Jézus ezt a jelenséget használja fel az ige hatékonyságának bemutatására:

„A jó földbe vetett magok esete azokat jelképezi, akik Isten üzenetét hallják és befogadják, majd az felnő bennük, és termést is hoz: az egyiknél harmincszorost, a másiknál hatvanszorost, a harmadiknál százszorost.” (Márk 4:20)

Manapság egy hektár bevetéséhez kb. 200-250 kg búzát használnak fel, amiből 5-6 tonnát aratnak. ami kb. húszszoros hozamot jelent, ami azért szép jövedelem összességében, még ha vannak is költségek: állatok etetése, esetleges napszámosok bére csúcsidőszakokban. Jézus is egy jól termő év után nagyon meggazdagodó farmer esetét hozza fel, amikor a vagyonban való bízás hiábavalóságáról tanít:

„Ezután egy példázatot mondott nekik: „Volt egy gazdag ember, akinek a birtoka bőséges termést hozott. Azon töprengett, hová tegye a sok termést, mert nem volt elég nagy raktára. Végül így határozott: »Lebontom a raktáraimat, és nagyobbakat építek a sok gabona, meg a többi termény számára. Akkor majd így szólok a lelkemhez: Látod, lelkem, sok évre elegendő vagyonod és gazdagságod van! Egyél-igyál hát, és élvezd az életet!« De Isten megszólította: »Milyen ostoba vagy! Még ma éjjel elkérik tőled a lelkedet. Kié lesz akkor, amit összegyűjtöttél?« Így jár az, aki csak magának gyűjt kincseket, és nem Isten mértéke szerint gazdag!” (Lukács 12:16-21)

Ezzel szemben egy kézműves jellegű szakma nem a befektetett munka húszszorosát hozza vissza, a szorzószám jóval alacsonyabb. Ismerve a mózesi törvény gyakorlatiasságát, ez is egy lehetséges magyarázat.
És még valami: Mózes azt mondja, hogy a föld minden tizede az Úré. Itt a föld alatt Izraelt, mint földrajzi területet kell érteni, ami úgymond az Úr személyes tulajdona, arra Ő visel gondot. Annak használatát komoly feltételekhez kötötte, amik megszegése súlyos szankciókat vont maga után. Ilyen volt az undorító bűnök elkövetése, és a szombatév betartásának elmulasztása. Jeremiás prófétának azt mondta az Úr, hogy a föld nyugodni fog 70 évig, Izrael népe pedig száműzetésben lesz ez idő alatt, mert a honfoglalás óta nem tartották be a szombatévet. Így ennek a „bérlői státusznak” az elismerése is lehet a tized fizetése. De akár ez az igazi indok, akár teljesen más, a lényegen nem változtat: a terményeken és a tenyésztett állatokon kívül nem kellett másból beszolgáltatni a tizedet.

„Azután az Örökkévaló szólt Mózeshez: »Mondd meg a lévitáknak, hogy amikor Izráel népétől megkapják azokat a tizedeket, amelyeket nekik adtam örökségül, akkor ők is vigyenek abból áldozatot az Örökkévalónak! Adjanak tizedet az Örökkévalónak a néptől kapott tizedekből. Bár a lévitáknak nem lesz saját birtokuk, és így termést sem takarítanak be, mégis úgy tekinti az Örökkévaló a léviták által fölajánlott tizedeket, mintha a cséplésből származó gabona vagy a szőlőprésből származó must lenne. Tehát a léviták is vigyenek az Örökkévalónak tizedet mindenből, amit Izráel népétől kapnak. Ezeket a tizedekből származó tizedeket azonban a léviták Áron főpapnak adják oda. Amikor a léviták megkapják a néptől a tizedeket, tegyék félre abból a színe-javát, és azt áldozzák az Örökkévalónak«.” (4 Mózes 18:25-29)

Tehát mivel a lévitáknak hivatalosan nem lehetett (volna) saját földbirtokuk, ahol növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel foglalkozhattak (volna), ezért a többi izraelita által adott tizedekből kellett (volna) tizedet fizetniük Áron főpapnak, és ezt Isten úgy kezelte, mintha mezőgazdasági munkából jövő bevétel lenne. Itt is érdekes, hogy bár a lévitáknak földjük nem lehetett, de mesterségekkel foglalkozhattak (például írnok), és az ilyen munkáikból származó bevételeik után nem kellett tizedet fizetni.
De olvassunk tovább:

„Jegyezzétek meg, hogy nektek nem szabad Istenünket, az Örökkévalót olyan módon imádni, ahogyan azok a népek tisztelik a saját isteneiket! Miután letelepedtek azon a földön, Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt majd egy helyet Izráel törzseinek területéből, hogy oda helyezze nevét, és ott lakjon közöttetek. Egyedül csak azt a helyet keressétek fel, oda menjetek, amikor az Örökkévalót imádjátok! Oda vigyétek égőáldozataitokat, véresáldozataitokat, tizedeiteket és ajándékaitokat, fogadalmi és önkéntes áldozataitokat, és állataitok elsőszülöttjeit. Ott tartsátok meg Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében áldozati lakomáitokat egész családotokkal együtt: örvendezzetek mindannak, amivel az Örökkévaló megáldotta kezetek munkáját. … Tehát ott imádjátok őt, és oda vigyétek mindazokat az áldozatokat, amelyekről rendelkeztem nektek: égőáldozataitokat, véresáldozataitokat, tizedeiteket, ajándékaitokat és önkéntes fogadalmi áldozataitokat. Ott örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében gyermekeitekkel, szolgáitokkal és a lakóhelyeteken élő lévitákkal együtt. (Ne felejtsétek el, hogy a léviták nem fognak saját földbirtokot kapni, mint a többiek.) … Vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad a lakóhelyeteken elfogyasztanotok: gabonátok, borotok és olívaolajotok termésének tizedét, háziállataitok elsőszülöttjeit, a fogadalmi áldozatokat, önkéntes áldozataitokat és az Örökkévalónak szánt ajándékaitokat. Ezeket csakis azon a helyen szabad elfogyasztanotok, amelyet majd Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt. Azon a helyen, Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében egyétek meg ezeket, gyermekeitekkel és szolgáitokkal, meg a lakóhelyeteken élő lévitákkal együtt. Így örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében mindannak, amivel megáldott benneteket. Jól vigyázzatok, hogy el ne feledkezzetek a lévitákról, ameddig csak azon a földön laktok!” (5 Mózes 12. fejezet)

Ebből a fejezetből megtudjuk, hogy a tizedet (a többi áldozni valóval együtt) az Úr által választott helyre kellett felvinni, és ott bemutatni, illetve fogyasztani belőle. A lakomába be kellett vonni az egész családot, a szolgákat, sőt a szomszédságban élő lévitákat is, hogy tényleg mindenkinek egy vidám esemény legyen. Érdekes, hogy a tized, bár alapvetően az Úrnak volt szentelve, egy részét mégis a tizedet megfizető család élvezetére kellett költeni/felhasználni. Hogy ezt tényleg a tizedből került felhasználásra, azt egyértelművé teszi a következő rész:

„Minden egyes évben tedd félre a betakarított termés tizedrészét mindenből, ami csak a földeden terem! Tehát tedd félre gabonádból, borodból, olívaolajadból és egyéb terményeidből a tizedrészt! Teheneid, juhaid és kecskéid elsőszülött kicsinyeit különítsd el! Ezeket vidd fel arra a helyre, amelyet az Örökkévaló majd erre a célra kiválaszt városaid közül, hogy ott imádjátok őt. Ott rendezz ezekből ünnepi lakomát egész családoddal együtt, és örvendezzetek az Örökkévaló jelenlétében. Így mindig emlékezni fogtok arra, hogy Istenünket, az Örökkévalót tiszteljétek. Azonban, ha az a hely, amelyet az Örökkévaló kiválaszt, hogy oda helyezze nevét, túl messze van ahhoz, hogy terményeid tizedrészét, amivel Istenünk, az Örökkévaló megáldott téged, oda vidd, akkor másképpen járj el. Add el a tizedrészt, s a pénzt vidd fel arra a helyre. Ott vásárolj érte, amit csak kíván a lelked: marhát, juhot, új bort, erősebb italokat vagy bármi mást. Így rendezz ott lakomát belőle egész családodnak, és örvendezzetek az Örökkévaló jelenlétében. Ne feledkezz meg a városodban, vagy községedben lakó lévitákról! Hívd meg őket is erre a lakomára, mert ők nem kapnak örökségül földbirtokot, mint ti.” (5 Mózes 14. fejezet)

Tehát a tizedből egy igazi mulatozást kellett csapni, aminek része volt az alkoholfogyasztás is, illetve bármi, amivel a családot vagy a családhoz tartozó szolgákat, levitákat szórakoztatni lehetett. Valamint az ige itt egy gyakorlatias tanácsot is ad: ha túl messze kellene vinni a termények tizedét, inkább adják el, és az árát vigyék fel. Ott aztán a pénzből lehetett bulizni, nagy lakomát csapni, és csak a maradék ment a Templomba. Persze felmerül a kérdés, hogy ezt a fajta „bulizást” miért is írta elő Mózes? Ugyan ez nincs kifejtve, de azért gondolkodhatunk róla. Egyrészt talán ezzel is el akarta kerülni, hogy a tized fizetése ne kínkeserves élmény legyen, hanem egy vidám ünnep az egész család számára. Másrészt ahhoz, hogy be tudja valaki tartani a „szeresd embertársadat, mint önmagadat” parancsolatát, szükséges, hogy önmagát is tudja szeretni. Az ünnepi lakomával pedig mindenkinek alkalma volt önmagát szeretni, miközben megvásárolta/elfogyasztotta mindazokat a dolgokat, amiket megkívánt. Így végül a tized felvitele egyszerre tette lehetővé Isten szeretetét, saját maga és hozzátartozói szeretetét, valamint az környezetében lévő embertársak (itt a léviták) szeretetét!
Aztán még ugyan ebben a fejezetben kiderül, hogy vagy még egy csavar a tizedfizetésben:

„Minden harmadik év végén vidd el terményeid tizedrészét a város kapujánál lévő raktárba! Akkor eljönnek érte a lakóhelyeteken élő léviták és idegenek, az árvák és az özvegyek. Ebben az évben az ő számukra gyűjtsd össze, és nekik add oda, hogy ne szűkölködjenek ők se. Akkor megáld titeket Istenünk, az Örökkévaló, megáldja kezed minden munkáját!” (5 Mózes 14:28-29)

Ezek szerint minden harmadik évben a termények tizedét nem kellett felvinni a kiválasztott helyre, hanem helyben kellett a szegények és a leviták között szétosztani. Azaz a harmadik évi tized egésze karitatív célokra ment: képzeljük el, ha ezt ténylegesen betartották volna, az három évenként elég komoly segítséget jelentett volna az elszegényedett embereknek, akár egy esélyt is a szegénységből való kitörésre.

„Minden harmadik évben terményeid tizedrészét add oda a városodban lakó lévitáknak, idegeneknek, árváknak és özvegyeknek. Hadd lakjanak jól ők is, ne szűkölködjenek. Amikor megtetted, állj oda Istened, az Örökkévaló elé, és ezt mondd: »Kivittem házamból a neked szentelt tizedet, és odaadtam a lévitáknak, a jövevényeknek, az árváknak és az özvegyeknek — ahogy azt megparancsoltad. Nem szegtem meg szavadat, és nem felejtkeztem el törvényedről. Nem ettem a tizedből, mikor halottat gyászoltam, nem nyúltam hozzá, amikor tisztátalan voltam, és nem áldoztam belőle a halottak tiszteletére. Engedelmeskedtem neked, Uram, és mindent úgy tettem, ahogy parancsoltad. Kérlek, tekints reánk a mennyből, szent lakóhelyedről, és áldd meg népedet, Izráelt és ezt a tejjel-mézzel folyó földet, amelyet nekünk adtál, ahogyan azt esküvel ígérted őseinknek.«” (5 Mózes 26.13-15)

Ebből a szakaszból már teljesen egyértelmű, hogy az Úrnak szentelt tizedet kellett háromévenként a környékbeli szegényeknek adni. A tized szentségét ugyan úgy meg kellett őrizni, abban nem volt semmilyen engedmény. Úgy tűnik, hogy az Örökkévaló az Ő népét ez által is a második fő parancsolat megértésére és megtartására nevelte: szeresd embertársadat, mint önmagad. Jézus példázatából pedig tudjuk, hogy az embertárs szeretete az nem arról szól, hogy nagyon vallásosak vagyunk, hanem hogy megsegítjük a mellettünk élő és bajba jutott embertársainkat (lásd Lukács 12. fejezet). Pont, mint a harmadévenkénti tizeddel, amit nem a vallási élet finanszírozására kellett fordítani, hanem a nehéz sorsú környékbelieknek kellett adni.

Következő rész: A tized az atyák idejében

Vissza a tartalomjegyzékhez