4. A tized az atyák idejében

Régi bibliamagyarázati elv, hogy egy adott téma első említésének a Bibliában nagyobb jelentősége van, ezért mindenképp érdemes tüzetesebben megvizsgálni Ábrahám és Jákob eseteit a tizeddel.

Clark Kelley Price

Ábrahám – akkor még csak Ábrám – belekeveredett a bibliában említett első háborúba, ami egyben a legelső közel-keleti konfliktus is volt. A történet úgy indult, hogy Kedorláómer, Élám királya összehozott egy szövetséget Sineár, Góim és Elászár uralkodóival, akikkel együtt aztán elég jelentősnek mondható befolyási övezetet épített ki. Ez a „birodalom” a mai Irak, Szíria és Jordánia területét fedte le nagyjából, és ennek a nyugati részén, tehát kb. a mai Jordánia területén lévő öt király gondolta úgy 12 évnyi behódoltság (és valószínűleg adófizetés) után, hogy fellázadnak a Kedorláómer uralma ellen, és kivívják a szabadságukat. Válaszul Kedorláómer egy jelentős hadjáratot indított, ami folyamán, még mielőtt odaért volna a renitens uralkodókhoz, végig dúlt hat másik népet: refáiak, zúziak, émiek, hóriak, amálekek, és emóriak területeit. Hogy erre miért volt szükség, nem tudjuk pontosan, de lehet, hogy nem akarta, hogy hátba támadják, vagy érzékelte, hogy az öt fellázadt király példáján ezek a népek is elkezdtek mozgolódni, és mielőtt még egyesíthették volna seregeiket, egyesével és meglepetés-szerűen lecsapott rájuk. A lényeg, hogy végül a Sziddim-völgyében összecsapott a Szodoma-Gomorra-Adma-Cebóim-Cóár lázadó szövetséggel, és le is győzte őket, majd kifosztotta Szodoma és Gomorra városait. Így került fogságba Lót, Abrám unokatestvére, amiről egy menekült hozott hírt Abrámnak. Ő pedig szövetségeseivel, Mamrével, Eskóllal és Ánérrel, illetve azok és a saját seregével éjszaka, több oldalról és valószínűleg lesből megtámadta Kedorláómer pihengető seregét. A merész húzás bejött Abrámnak, legyőzte a félelmetes hírű, de addigra feltehetőleg megfáradt sereget, sőt meg is kergette őket. A győztes csata híre megelőzte őket – nem nehéz elképzelni, hogy a Közel-Keletet végig dúló és azt már tizenharmadik éve adóztató Kedorláómer leverése óriási megbecsülést és hírnevet szerzett Abrámnak. Ő lett az az ember, akivel érdemes jóban lenni, akivel nem szabad packázni. Nos, ebben a helyzetben két ember is megkereste – valószínűleg sokkal több, de ez a kettő volt a legfontosabb. Az egyikük Szodoma királya volt, aki megpróbálta megvásárolni Abrám jóindulatát és védelmét azzal, hogy az összes Szodomából elrablott javakat átengedte neki. Abrám ezt visszautasította, nem akart Szodoma testőre lenni, nem akarta, hogy a nevét a szodomaiak a saját hasznukra fordítsák. És ugyan ekkor érkezett egy másik személy is, Melkisédek:

„Melkisédek, Sálem királya, a Felséges Isten papja Abrám elé ment, kenyeret és bort hozott neki, majd megáldotta: »A Felséges Isten, aki az eget és földet teremtette, áldjon meg téged, Abrám! Áldott legyen a Felséges Isten, aki győzelmet adott neked, Abrám, ellenségeid fölött!«. Akkor Abrám Melkisédeknek adta a csatában szerzett zsákmánya tizedrészét.” (1 Mózes 14:18-20)

Az ókorban a népek a csaták előtt és után is áldozatokat mutattak be az isteneiknek. Előtte azért, hogy győzelemre segítség őket, és ha győztek, akkor köszönetképpen, és ezzel is elismerve az istenség felsőbbségét, nagyságát. Emiatt a legyőzött nép is sokszor az őket legyőzők isteneit kezdte el tisztelni. Nem volt ez másképp Izraelben sem, a Bírák könyvében láthatunk erre példákat. Melkisédekkel való találkozásnak is ez lehetett a nagy jelentősége: Abrám melyik istenségnek fogja a diadalt tulajdonítani, azaz melyik istent érdemes ezután tisztelni a hasonló győzelmekben reménykedő népeknek. Abrám pedig egyértelművé tette: nem csak elfogadta Melkisédek áldását, de a csatában szerzett zsákmány tizedrészét is neki adta. Ezzel kinyilvánította, hogy a Melkisédek pap által képviselt Isten az, aki a győzelmet adta neki. Magáról Melkisédekről sokat nem tudunk, csak annyit, hogy ebben az időben a későbbi Jeruzsálem területén élt papkirályként. Elképzelhető, hogy egy kis vallási központ volt akkoriban ezen a területen, ahol az Örökkévalót tisztelték, és ennek mindenkori uralkodója volt a (fő)pap is, vagy fordítva: a (fő)pap töltötte be a katonai-politikai vezető tisztségét is. Akárhogy is volt, a Bibliában többé nincs említve, így nem tudjuk, hogy meddig állt fent ez a „mikrokirályság”, vagy hogy mikor kezdődött egyáltalán. Dávid idejében már nem létezett, bár hírét lehet, hogy ismerték. Ezt abból lehet gondolni, hogy Dávid a Góliát levágott fejét Jeruzsálembe vitte az 1 Sámuel 17:54 szerint. Mivel a Szent Sátor ebben az időben Gibeónban volt, valami más vonzhatta oda Dávidot. Elég szembetűnő a hasonlóság, ahogy Abrám és Dávid a győztes csata után viselkedett: mindketten ugyan arra a helyre mentek, és valamiképp mindketten az ezen a helyen tisztelt Isten felsőbbségét ismerték el cselekedetükkel: Abrám a zsákmány tizedrészét adta oda Melkisédeknek, Dávid pedig Góliát levágott fejét vitte oda. Később, mikor Dávidnak sikerült elnyernie Izrael összes törzsének a támogatását, az első dolga az volt, hogy az ott régóta lakó jebusziakat legyőzte, és elfoglalta a későbbi Jeruzsálem területét, majd ott felépítette Dávid városát (2Sámuel 5:6-10). Aztán a frigyládát is oda vitette (2 Sámuel 6. fejezet), végül a balul elsült népszámlálás után a jebuszi Arauna szérűjét megvásárolta (2 Sámuel 24. fejezet), hogy ott engesztelő áldozatot mutasson be, és ezt jelölte ki a leendő Templom helyéül is (1 Krónikák 22:1). Mindezek alapján valószínű, hogy a melkisédeki istentisztelet és annak helyszínének híre fennmaradt, és bár akkoriban már régóta nem folyt ott aktív szellemi élet, a mózesi könyvekből és a törzsi legendákból Dávid is ismerhette a hely szellemi jelentőségét, Ábrahám történetét, sőt a hely akár egyfajta nem hivatalos zarándokhely is lehetett akkoriban.

Németalföldi Lutheránus Biblia

Ábrahám unokája, Jákob az, akit mindenképp meg kell említeni, ha a tized van szó. Ő egy elég zűrös helyzetben szinte menekülve hagyta el szüleit és ment el Háránba. Előzőleg átverte testvérét, Ézsaut, apját pedig becsapta. Az úton egyik éjszaka látomása volt:

„Ekkor álmot látott: egy hosszú lépcsőt, amely a földről egészen a mennybe vezetett. A lépcsőn Isten angyalai jártak föl és alá. A lépcső mellett maga az Örökkévaló állt, és ezt mondta neki: »Én vagyok az Örökkévaló, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene. Neked és leszármazottjaidnak adom a földet, amelyen fekszel. Leszármazottjaid olyan sokan lesznek, mint a homokszemek a földön, és elterjednek nyugatra, keletre, északra és délre. Meg fogom áldani a föld minden nemzetségét általad és leszármazottjaid által. Lásd meg, én veled vagyok, megőrizlek, és gondodat viselem akárhová mész, és visszahozlak erre a földre. Soha el nem hagylak, és mindazt beteljesítem, amit neked mondtam!«” (1Moz.28.12-15)

A száműzetését egy szál bottal és tarisznyával épp megkezdő Jákob számára a fenti ígéretek bizonyára nagyon vígasztalóak és bátorítóak voltak. Hiszen azt jelentette, hogy bár most koldusszegény menekült, de majd gazdagságban fog valamikor visszatérni, és a megaláztatás helyett megbecsülés várja.

„Akkor Jákób fogadalmat tett: »Ha Isten velem lesz, és megőriz engem ezen az úton, gondoskodik ételemről és ruhámról, hogy békességben térhessek vissza apám házához, akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem! Ez a kő pedig, amelyet emlékoszlopul fölállítottam, Isten Háza lesz. S ezen felül mindenből, amit nekem adsz, a tizedrészt neked adom.«” (1 Mózes 28: 20-22)

A fenti sorokat olvasva kitűnik, hogy Jákob elégé kétségesnek látta, hogy túléli az egész száműzetést, pláne, hogy valaha is hazatérhet apja házához. Így a fogadalma is úgy szólt, ha tényleg túléli a kalandot, és kitör a koldusszegénységből olyannyira, hogy békességben térhet haza, akkor az Örökkévaló lesz az ő Istene. Az utóbbi megfogalmazásból akár arra is következtethetünk, hogy korábban Jákob azért nem vette annyira komolyan az ősei hitét, mindenesetre ismerhette nagyapja, Ábrahám tetteit. Sőt, az előbb részletezett békességes hazatérés lehetőségét a saját szempontjából legalább olyan súlyú győzelemként látta, mint Ábrahám győzelmét Kedorláómer felett, és mindazt, amit a száműzetésben fog szerezni, egyfajta győzelmi zsákmánynak, amiből rögtön fel is ajánlotta a tizedet. Érdekes módon a Biblia többet nem foglalkozik ezzel a fogadalommal, hogy Jákob akkor végül is megtartotta e, és ha igen, akkor hogyan, de persze azért mi gondolkodhatunk róla. Például az sem világos, hogyan képzelte el, hogy az emlékoszlopként felállított kő majd Isten háza lesz, és akkor most ide fogja valamiképp a tizedet hozni, vagy máshova? Tegyük fel, hogy ide, az emlékoszlophoz hozta vissza a tizedét a szerzeményeinek. Ekkor a családja körében esetleg elégethette volna, egyfajta égőáldozatként. Mivel az atyák idejében az megszokott volt, hogy a családfő egyben papi funkciót is betöltött (legalábbis a családja vonatkozásában), ez könnyen elképzelhető. Jób is áldozatokat mutatott be a gyerekeiért, Ábrahám is többször áldozott az Úrnak, legtöbbször ott, ahol épp kijelentést kapott Istentől:

„Azután Abrám tovább vonult dél felé a Bételtől keletre eső dombvidéken, majd tábort vert Bétel és Aj között. Ott is oltárt épített az Örökkévalónak, és imádta őt. Bétel nyugatra, Aj pedig keletre esett ettől a helytől…Elérkezett arra a helyre, ahol már korábban is táborozott: Bétel és Aj között. Ott ismét sátrat vert. Ez volt az a hely, ahol korábban Abrám oltárt épített az Örökkévalónak. Ott ismét áldozatot mutatott be neki, és imádta őt.” (1 Mózes 12:8, 13:4)

Ami azért is érdekes, mert Jákob aztán pont itt a környéken kapta a fenti látomást és ígéretet, így aztán lett is volna az itteni áldozatbemutatásnak hagyománya. A másik lehetőség, hogy az akkoriban feltehetőleg még működő sálemi istentiszteleti helyszínre vitte, és az ott szolgálatot végző papnak (aki lehetett éppen Melkisédek is még) adta át a tizedet. Végül is Ábrahám is ide adta a hadizsákmány tizedét, sőt fiát, Izsákot is a környéken lévő Mórija hegyen készült feláldozni, szóval családi hagyomány itt is lett volna. Az Ábrahámtól és Izsáktól hallott történetekben pedig a fenti események bizonyára hangsúlyosak voltak, valószínűleg sokkal inkább, mint hogy Ábrahám Bétel környéken kétszer áldozatot mutatott be. És nem vethetjük el azt a verziót sem, hogy Jákob végül nem vitte a szerzeményeinek tizedét sehova sem, hanem „elfeledkezett” az egészről. Mivel a Biblia tényleg egy szóval sem említi, hogy valaha is sor került volna rá (mintha „elfeledkezne” róla), ezért ezt sem lehet kizárni.

Következő fejezet: Ezékiás király

Vissza a tartalomjegyzékhez